A Camino sosem ér véget. Hogyan is érhetne, hiszen ahogy a zarándokok közti mondás tartja: a cél maga az Út! Az Édua Útja-sorozat pedig éppen 12 hete indult a KultúrTapason, éppen 3 hónapja húztunk bakancsot és hagytuk, hogy Vági Édua kézen fogjon minket és vezessen, csak vezessen végig a Caminón és a Szent Jakab-út mellett egy másik, sokkal rögösebb Úton is. Az úton, amit egykor odafönn rámértek...

A Camino sosem ér véget. Hogyan is érhetne, hiszen ahogy a zarándokok közti mondás tartja: a cél maga az Út! Az Édua Útja-sorozat pedig éppen 12 hete indult a KultúrTapason, éppen 3 hónapja húztunk bakancsot és hagytuk, hogy Vági Édua kézen fogjon minket és vezessen, csak vezessen végig a Caminón és a Szent Jakab-út mellett egy másik, sokkal rögösebb Úton is. Az úton, amit egykor odafönn rámértek...

1. „Indulj és ne nézz vissza! Talán erről szól a Camino…”

Magabiztos, tudatos és erős nőnek tartottam magam. De alig pár nap alatt pizsamás, fésületlen zombivá változtam. Nem akartam többé látni a színeket, nem akartam kikelni az ágyból és szembenézni a valósággal, és legfőképpen nem akartam többé önmagam lenni. A depresszió pillanatok alatt szippantott magába. Nem értettem, hogy lehetek az egyik nap még felhőtlenül boldog valaki oldalán, és utána, hogy tűnhet minden el egy szempillantás alatt…
Tovább olvasom >>>

2. „A Caminón voltam, de őszintén bevallva még mindig mocskosul éreztem magam…”

Azt reméltem, hogy itt majd minden más lesz. Egy szempillantás alatt eltűnik az összes fájdalom és szomorúság és újra önmagamat látom majd a tükörben. Igazság szerint egyfajta feloldozást vártam. Valami megmagyarázhatatlan könnyedséget, ami majd leveszi rólam az összes terhet és visszaadja az életem. Nem így történt. Csak sétáltam a parton és bámultam a nyugodt óceánt az éjjeli vihar után. A vihar után ami csak ürességet és felfordulást hagyott hátra. De talán nincs ez másképp a lelkünkkel sem, hiszen amikor felkavar egy érzés egy ponton túl elérünk oda, hogy már csak önmagunk vagyunk…
Tovább olvasom >>>

3. „Az első kis csoda, amit a Caminón kaptam, annyira váratlanul ért, hogy nyomban elsírtam magam”

Szeretek itt lenni. Leginkább azért szeretek, mert történnek csodák. Váratlan pillanatokban, nehéz helyzetekben. Apró gesztusok ezek. Figyelmesség, segítség, szeretet. Az emberektől. Az úttól. Az élettől. Sajnos mi, emberek hajlamosak vagyunk elsiklani ezek felett a mindennapi csodák felett, vagy egyszerűen csak természetesnek vesszük a jelenlétüket. De itt valahogy minden más. Sokkal nyitottabb, sokkal őszintébb, sokkal egyszerűbb…
Tovább olvasom >>>

4. „Sok szép városban jártam már, de Bilbao elrabolta a szívem.”

Hiszen ez a spirál az élet, az út, a Camino megfelelője. Szabálytalan, értelmetlen, kusza, nehéz és könnyű, szédítő de logikus, egyszerű de egyben hihetetlenül bonyolult, véges de mégis végtelen. Megérkeztem, a közepén vagyok. Célba értem. De ha egy kicsit jobban kinyitom a szemem, ha a túloldalra pillanatok…ott egy rés, egy út, hiszen van tovább. Elkezdhetem újra és újra. Más úton. Más lehetőségekkel. Talán a Camino után is lesz tovább. Talán megtalálom majd újra a helyem a világban, még akkor is ha most úgy érzem eltűnt a közepe…
Tovább olvasom >>>

5. „Soha életemben nem éreztem akkora erőt magamban, mint itt a Caminón”

Felbátorodva a gondolatmenetemen papírra vetettem a tanácsaim saját magamnak címezve: Becsüld meg a barátaid, szeresd a családod, élj szenvedélyesen, harcolj azért amiben hiszel, maradj hű az elveidhez de legfőképpen maradj hű önmagadhoz! Légy emberséges. Tapasztalj, járd be a világot. Ismerj meg mindent, mielőtt elítéled. Hagyd, hogy szeressenek és egyszer a távoli jövőben próbálj meg újra szeretni…
Tovább olvasom >>>

6. „A Camino mindig tudatta velem, hogy nem vagyok egyedül.”

Pár dombbal később azon kaptam magam, hogy bár a jókedvem pillanatok alatt elszállt, nem rosszkedv lépett a helyébe, hanem valami egészen más. Valami könnyű… Úgy döntöttem, véget vetek az önkényes önkínzásomnak. Megálltam és leállítottam a végtelenített lejátszást. Sikerült. Megint egy kicsivel könnyebb lett. Megint sikerült kiadnom magamból egy picike részt a hatalmas egészből, fellélegeztem. A megkönnyebbüléstől nevetnem kellett. Álltam a domb tetején, tűzött a nap, folyt rólam a víz, de én csak ledobtam a hátizsákom és kacagva önmagamon bedőltem a hatalmas fűbe.
Tovább olvasom >>>

7. „Éreztem, ahogy egy könnycsepp útnak indul, és végigfut az arcomon”

Kaptam egy kis gyógyszert és altatót, hátha másnapra javul a helyzet. Amikor megláttam a kis fehér pirulát. Elkapott a bűntudat és inkább elrejtettem a táskám legmélyére. Hónapokon át szedtem ezt a bogyót naponta megannyi alkalommal csak, hogy ne legyek ébren. Ne érezzek, ne gondolkodjak, ne fájjon semmi. De már nem akarom ezt. Egyetlen egyszer sem. Érezni akarok, szenvedni, gondolkozni. Megbirkózni önmagammal.
Tovább olvasom >>>

8. „Végül hirtelen minden eltűnt. Ő. Én. Az életem.”

Az út felénél már felvetődik bennem a kérdés. Rosszul döntöttem? Tényleg egyedül akarom ezt végigcsinálni? Egyedül akarok megérkezni Santiagóba? Egész éjjel motoszkált a fejemben egy kis hang, ami arra bíztatott, hogy menjek, vágjak bele. Adjam fel a terveimet, mondjak le erről az egy dologról és legyek spontán. Talán sokkal több mindent tartogat a hátralévő szakasz, ha nem maradok egyedül… De gyáva voltam. Ragaszkodtam a terveimhez, az elképzeléseimhez, pedig csak gondolkodás nélkül igent kellett volna mondanom és felborítani a hátralévő etapokat.
Tovább olvasom >>>

9. „Hidd el, akkor leszel igazán szabad, ha nem érdekel mások véleménye”

A kedvesség, amit tőle kaptam pedig egyenes meglepő volt. Vadidegenek vagyunk egymásnak, akik pár napja találkoztak. Értem, hogy el Camino és szeretet és mindenki figyelmes. De ez már bőven túlmutat ezen. Egész úton azon mesterkedett, hogy jobb kedvre derítsen és elvonja a figyelmem a fájdalmamról. Verset mondott, zenét hallgattunk, énekelt, ugrált körülöttem. Vicces volt. Őszintén megnevettetett. A nehezebb szakaszokon még a táskám is elvette tőlem és mellkasán cipelte. Ilyenkor mindig könnybe lábadt szemekkel bámultam rá.
Tovább olvasom >>>

10. „Santiago az Út vége, a Camino vége… és az új életem kezdete”

Csodálatos érzés belegondolni, hogy olyanok nyomdokaiban járok itt, akik mondjuk 100 éve vagy 200 éve járták a Caminót. Olyanok nyomdokaiban, akik ma már köztünk sincsenek. Annyi embernek segített ez az út. Annyi csoda történt már itt. Annyi szeretet szabadult fel önzetlenül…és én most itt lehetek és magamba szívhatom ezt a rengeteg erőt. Egész úton éreztem ezt a szellemiséget: az itt járt zarándokok szellemét. De most itt, ma, ennyi ember között ez erősebb, mint eddig valaha.
Tovább olvasom >>>

11. „Amikor megpillantjuk a Santiago táblát, már tudom, hogy nincs visszaút”

Kétségbe estem, még nem érzem készen magam, nem vagyok jól, nem változott meg minden. Még sok-sok pozitív impulzusra van szükségem, sok-sok csodás emberre… és sok-sok időre, amit nem otthon töltök. Na igen, ez az. A legbensőbb félelmem, amit egész úton próbáltam elnyomni magamban. Mi van akkor ha csak itt kezd javulni az életem? Mi van akkor, ha hazaérve minden a régi lesz és én visszazuhanok a kis gödrömbe?
Tovább olvasom >>>