kagylo

„Végül hirtelen minden eltűnt. Ő. Én. Az életem.” − Édua útja (8. rész)

„Te magad is egy folyó vagy, folyamatosan változó. Az életben semmi sem örök. És aki ezt nem fogadja el, nagyon sokat fog szenvedni. Én is szenvedtem rengeteget, mert nem akartam a változást. Az állandót, a biztosat kerestem. És az élet megtanított arra, hogy bizony kockáztatni kell, elhagyni a komfortzónát és vállalni a változást. Mert megéri. Talán még nem látjuk, de később összeáll majd a kép." (Makai Rita)

Szétrobban a fejem, émelyeg a gyomrom és forog körülöttem a szoba. Tapia de Casaregióban vagyok. Az albergue hihetetlen szuper. Egy sziklaszirten található közvetlenül a parton, eszméletlen kilátással. Igaz jó pár kilométer kitérőt jelentett ide eljutni, de azt kell mondjam abszolút megérte! Már napokkal ezelőtt összebeszéltünk páran, hogy csapunk itt egy görbe estét búcsúzóul. Hiszen lassan elköszönünk az óceántól és egymástól is egy rövid időre. Legalábbis a legtöbben.

A fennálló 200 kilométert Santiagóig rengeteg útvonalon lehet teljesíteni és sajnos mi mától szétszóródunk egy kicsit.

Tegnap kora délután Kubával érkeztem ide, alig 10 kilométer séta után. A barátságunk újabb fordulatokat vett és végre tényleg őszintén megnyíltunk egymásnak. Nem mondhatnám, hogy felemelő és boldogsággal teli pillanatok voltak, de talán mind a kettőnk lelkét megkönnyítettek egy kicsit. Bóklásztunk a városban, strandoltunk, kinyitottunk egy üveg bort, beszélgettünk, sírtunk.. szóval amolyan lazulós napot tartottunk.

camino-de-santiago
A kezdetek: Édua útja 1. rész (kattints a képre)

Kicsit később megérkeztek a többiek is, pár jófej német srác, a veterán spanyolok, egy olasz és egy amerikai lány és jó néhány új arc, akik velük tartottak. Ekkor ismertem meg Szabolcsot is, a magyar fiút, aki hihetetlen tempóban robogta végig a Caminót. Az egész napnak volt egy kis nyaralós, bulizós hangulata. Pedig azt hiszem, ettől mindegyikünk a lehető legtávolabb állt akkor.

De valahogy mégis jól esett. Jól esett gondtalanul szórakozni pár órát…Mint régen. Régen, amikor az életem még egyszerű és vidám volt. Emlékszem minden pillanatára, de valahogy most olyan távolinak tűnik az az időszak. Mintha időközben kicseréltek volna. Mintha egy új ember lennék. Mintha minden egy távoli és zavaros múlt része lenne…

edua-vagi

Felbuzdulva a jól sikerült délutánon, kitaláltuk, hogy vacsorára mindenkinek mutatnia kell valamit a saját kultúrájából. Az ötlet szenzációs volt, de biztosan előrevetítette a mai szenvedős, hasfájós állapotot. Hiszen sikerült lecsót ennünk tésztával, sült kolbásszal és hagymakarikával miközben különféle borokat ittunk.

Majd levezetésként még megkóstoltuk a vodkát is ecetes uborkával jó lengyel módra. Mondanom sem kell az este eszméleten jól sikerült. Megnéztük a csodaszép naplementét, énekeltünk és jó nagyokat nevettünk. Majd amikor már minden elfogyott az asztalról nyakunkba vettük a várost és becéloztuk a nyüzsgő kikötőt.

tapas-bar

Az este vége felé egyre többet beszélgettem Szabolccsal és arra eszméltem, hogy szinte mindenben egy hullámhosszon vagyunk. Ő átutazóban van itt a Nortén. Wwoof-ol ezen a nyáron, ami annyit tesz, hogy különböző országokba utazik és ott farmokon segít, dolgozik élelemért és szállásért cserébe. Most Portugáliába tart és úgy döntött, az utat gyalog teszi meg, amolyan teljesítménytúraként. Ő az első ilyen indíttatású zarándok, akivel eddig találkoztam. Két héttel utánam indult, napi 40-50 kilométert sétál és azt mondja élvezi… Hát, ő tudja.

Nekem néha a 30-35 is soknak tűnik. Ennek ellenére felvetődött az ötlet, hogy együtt folytassuk az utunkat.

Most reggel 6 óra van. Nem aludtam túl sokat. Reméltem, hogy a tengeri levegő segít egy kicsit az émelygésemen, de hiába ücsörgöm itt kint, a helyzet változatlan. Úgy lennék most otthon. Csak pihennék egész nap, miközben anya meleg húslevesét szürcsölgetem. Az emlék annyira mély, hogy szinte még a leves ízét is  érzem a számban. A honvágytól még jobban összeszorul a gyomrom. Messze van még a vége…bár a szikla mögül felbukkanó nap látványa igyekszik kárpótolni, most valahogy kevésnek bizonyul. Hiányzik a családom.

vizcaya

Szabolcs csattog ki a hatalmas táskájával az ajtón. Indulásra készen áll és rám vár. De nekem nem megy. Valamiért úgy érzem nem mehetek vele. Úgy érzem követnem kell a tervem. Ha nem is sikerül minden nap pontosan úgy ahogy megterveztem, a fő céloktól nem térhetek el. Látnom kell a kőkatedrálist Ribadeón.

Csak 15 kilométer séta innen, egy kis kitérő a rendes útról, de már hetek óta annyira nagyon vágytam rá. Tudom, hogy ezzel a döntésemmel ma mindenkit elveszítek, aki eddig velem volt, hiszen akik erre tartanak rögtön a következő szállásra igyekeznek, mint Szabolcs. Az pedig több, mint 30 kilométer még… Nagy levegőt veszek, mindenkit megölelgetek és mosolyogva elköszönök.

Mennem kell. Muszáj.

Az út felénél már felvetődik bennem a kérdés. Rosszul döntöttem? Tényleg egyedül akarom ezt végigcsinálni? Egyedül akarok megérkezni Santiagóba? Egész éjjel motoszkált a fejemben egy kis hang, ami arra bíztatott, hogy menjek, vágjak bele. Adjam fel a terveimet, mondjak le erről az egy dologról és legyek spontán. Talán sokkal több mindent tartogat a hátralévő szakasz, ha nem maradok egyedül… De gyáva voltam. Ragaszkodtam a terveimhez, az elképzeléseimhez, pedig csak gondolkodás nélkül igent kellett volna mondanom és felborítani a hátralévő etapokat.

ribadeo

Talán az életem összes területén ilyen vagyok. Túlzottan megfontolt, túlzottan merev és görcsös. Túlzottan agyalós. Mindent százszor átgondolok mielőtt megteszem. Hiszen ha jobban belegondolok, ezért vagyok most itt. Mert életemben először valami egészen máshogy alakult, mint elterveztem és összeroppantam tőle. Előtte minden kapcsolatomon és szakításomon hónapokig gondolkoztam, minden utazást fél évvel előtte lefixáltam.

Az egyetemet 11 éves korom óta terveztem. Minden annyira biztos volt. Rettegtem az egyedülléttől, rettegtem a semmittevéstől. Aztán jött ő és minden megváltozott. Az élet kiszámíthatatlan lett. Kusza. Zavaros. De csodálatos. Nem tudtam tervezni. Mellette lehetetlen volt. Bár ennek ellenére természetesen folyamatos gyomorgörcsben éltem, mert próbáltam határokat teremteni.

Végül hirtelen minden eltűnt. Ő. Én. Az életem.

Kuba tegnapi mondata visszhangzik a fejemben. “Minden pillanatban ott van a boldogság, csak észre kell tudni venni…” Talán eljött a pillanat, hogy teljesen átadjam magam a Camino-nak és elfogadjak mindent, amit ad…Gondolkodás és fenntartások nélkül. Lemondással. Tudom, hogy még sokat kell tanulnom erről, de el akarom kezdeni…és így akarok élni. Agyalás nélkül, szabályok nélkül, határok nélkül. Azt akarom tenni, amit szeretnék és azzal akarok lenni akivel csak szeretnék.

Vannak olyan pillanatok, amikor az ember úgy érzi egy tipikus Murphy törvény áldozata lett és beigazolódott a ‘mindennek oka van’ című közhely. Azt hiszem velem pont ez történt Ribadeóra érve. A szálláson kiderült, hogy a katedrális strand minimum 25 perc autóútra van (busz természetese nem megy oda) és már hetekkel korábban jegyet kellett volna foglalnom, ha be szeretnék menni. Nem is értem, miért nem néztem jobban utána. A rossz döntésem visszaütött és most mindent elveszítettem. Egyedül vagyok. Sehol egy ismerős arc, sehol egy ismerős mosoly és még a katedrálisról is lemaradok.

galicia01

A szállás felfedezése közben taxi társaságok számaira bukkantam. Mivel nem volt jobb ötletem és a kitérő miatt továbbmenni sem lett volna szerencsés úgy döntöttem felhívok egyet és megkérdezem mennyiért vinne el a partra. Ha bemenni nem tudok, legalább kívülről lássak valamit. A telefonhívás teljes kudarcba fulladt, mert a férfi kizárólag spanyolul beszélt, de végül a peregrina és az albergue szavakkal sikerült révbe érnünk.

Az autóút a nyelvi korlátok miatt egész vicces volt. Fordító programmal váltottunk pár mondatot és jókat kacagtunk az eredményen. Elmeséltem, hogy nem sikerült jegyet szerezni és próbáltam érdeklődni honnan érdemes körbenézni felülről. A válaszokat sajnos nem tudtam kibogozni de minden mondatnál lelkesen bólogattam. Amikor leparkoltunk, a bácsi kipattant a kocsiból, kinyitotta nekem az ajtót és kézen fogott. Szaladni kezdtünk a hatalmas tömegben, miközben csak annyit mondogatott, hogy ‘no problem, no problem…’

Mire feleszméltem a legalább 100 fős sor legelején találtam magam. Aztán már bent is voltam. A tömegben sikerült elkapnom a tekintetét. Integetni kezdett és mosolyogva azt kiabálta ‘Gratis’. A meghatódottságtól sírni kezdtem. Megint. De már lassan megszokom, hogy újonnan bőgő masina lettem. Bent vagyok. Láthatom a kőkatedrálist és mindezen felül találkoztam egy csodálatos és önzetlen emberrel, aki egy szavamat sem érette mégis hatalmas dolgot tett értem…

galicia_ribadeo

Négy órán át bolyongtam a parton. Ámulattal figyeltem az óriási kapukat és barlangokat, amiket sziklába vájt a víz ereje. Lenyűgöző volt. Tökéletes. Csak álltam előttük és nem jutottam szóhoz. Egy apró pici tehetetlen pontnak éreztem magam a hatalmas mindenségben. Egy apró pici, végtelenül hálás tehetetlen pontnak.

Beültem az egyik kis bárba vacsorázni, majd visszasétáltam a bejárathoz és hívtam a bácsit. Pár pillanattal később már ott is volt én pedig gondolkodás nélkül megölelgettem. Hihetetlen, hogy milyen nagyszerű emberekkel hoz össze itt az élet. Hazafelé az autóban elgondolkoztam ezen egy kicsit. Talán nem is a Camino hoz össze ezekkel a hihetetlen emberekkel.

Talán mindenhol ott vannak, csak a Camino kinyitja a szemünket,

a szívünket és a lelkünket, hogy észrevegyük őket. Mert itt van bátorságunk esélyt adni az embereknek. Hiszen folyamatosan keressük a jót, a csodát, a boldog pillanatokat. Pedig minden bizonnyal otthon is ugyan ezt kapnánk, ha meglátnánk, ha meg akarnánk látni. Hiszek benne, hogy azok az emberek, akik jártak már itt terjesztik a csodát, a kedvességet, az önzetlenséget. Talán mindez ragadós és talán egyszer mindenkinek megadatik a lehetőség, hogy átélje és tovább adja másnak is.

camino

A szállásra érkezve már tudtam, mit kell tennem. Holnap nagyon nehéz nap vár rám, de Szabolcs után eredek és megpróbálom utolérni, akkor is, ha dupla napot kell sétálnom. Úgy érzem ez a jó döntés. Úgy érzem ott a helyem. Szóval ezennel búcsút mondok a félelmeimnek és végre helyet adok a spontán énemnek. Talán még a végén az irányítást is sikerül átvennie…