„Santiago az Út vége, a Camino vége… és az új életem kezdete” − Édua útja (10. rész)

„Egyszer. Mindig csak egyszer. Mindig először, mindig utoljára. Nem a törvényt keresni. Szabadnak lenni. Nem alkalmazkodni. Elhatározni. Nem a megszokás. A váratlan. A kaland. A veszély. A kockázat. A bátorság… a küszöbön állni. Folytonos átlépésben lenni. Élve meghalni, vagy meghalva élni. Aki ezt elérte, szabad. És ha szabad, belátja, hogy nem érdemes mást, csak a legtöbbet…” (Hamvas Béla)

Itt vagyok. Vége. 30 nap séta, sok megpróbáltatás, még több boldogság és öröm, rengeteg csodálatos ember, megannyi gyönyörű és változatos táj, jó pár nap fárasztó menetelés és néhány nap lazítás után megérkeztem.

Santiago de Compostela. Itt vagyok!

Reggel korán keltünk Szabolccsal, hogy sikerüljön megcsinálni a távot a lábammal. De kilépve az albergue-ből hatalmas embertömeg fogadott minket. Szó szerint annyian voltak, mint az oroszok. Sokan a francia útról, sokan a primitívóról, sokan tőlünk a Nortéról… és sajnos sok “divat” zarándok is innen-onnan. Én őszintén becsülök mindenkit, aki elindul a Caminón, de tőlük valamiért mégis kiráz a hideg és egyszerűen képtelen vagyok megérteni, miért jó ez.

vagi_edua

Sétálnak 100 kilométert, hogy kapjanak egy papírt, a végén és elmondhassák, hogy ők bizony megcsinálták a Caminót. De mindeközben táska nélkül (mert azt reggel leadják egy erre specializálódott fuvarozó cégnek) végig bandukolnak, a zarándoklat mindenféle velejárójától mentesítve magukat. Persze vannak, akik azért mennek ennyit mert nincs idejük, vagy idősek már. Ők természetesen egy teljesen más kategóriába tartoznak!

Rengeteg olyan zarándokkal találkoztam az úton, akik már 2-3 éve vissza-vissza térnek és mindig onnan folytatják az utat ahol előző évben abbahagyták. Így mindig csak kisebb szakaszokat csinálnak meg, mert nincs annyi szabadságuk, vagy nem jó a fizikumuk. De őket nagyra becsülöm, mert nem adják fel, és évről évre küzdenek az álmukért. Aztán egyszer csak megérkeznek. Hosszabb utat bejárva, mint mi valamennyien.

Az viszont kétségtelen, hogy a sok ember, a hangulat rengeteg erőt ad a végén. Néha azon kapom magam, hogy csak bámulom őket és próbálom kitalálni, vajon ki miért érkezett ide. Csúnya válás? Rossz gyerekkor? Hűtlenség? Munka? Vallás? Annyi de annyi lehetőség van… Nézem a hömpölygő tömeget és érzem azt a több ezret, milliót, akik ugyan ezeken a köveken, rengeteg különböző problémával már jártak itt. Már végigjárták az útjukat. Az utamat. A mi utunkat.

szent-jakab-kagylo

Csodálatos érzés belegondolni, hogy olyanok nyomdokaiban járok itt, akik mondjuk 100 éve vagy 200 éve járták a Caminót. Olyanok nyomdokaiban, akik ma már köztünk sincsenek. Annyi embernek segített ez az út. Annyi csoda történt már itt. Annyi szeretet szabadult fel önzetlenül…és én most itt lehetek és magamba szívhatom ezt a rengeteg erőt. Egész úton éreztem ezt a szellemiséget: az itt járt zarándokok szellemét. De most itt, ma, ennyi ember között ez erősebb, mint eddig valaha.

Tudni akartam mindenki történetét. Meghallgatni, átérezni, tanulni belőle.

Az első pihenőnk egy kis kávézóban volt, ahol magamhoz vettem a reggeli erőt adó kávémat és ittam egy finom frissen facsart narancslevet is. Összefutottunk a csehekkel, akikkel még Baamondéban strandoltunk. Ők ma nem jönnek Santiagóig. Megállnak előtte pár kilométerrel, hogy holnap frissen érkezzenek. Mi nem. Mi megyünk. Érzem az erőt. Akarom. Valamiért ma akarom. Ma kell odaérnem. Tudom.

camino

Gyors léptekkel indultunk tovább. Leelőztük az emberek egy részét. Megleptem saját magam is. Szinte könnyű volt járni, pedig a lábam egyáltalán nem javult. Nevettünk, viccelődtünk, nyers bébi kukoricát ettünk jó cseh módra. Aztán sokszor csak csendben voltunk, magunkba néztünk, elméláztunk. A hangulatunk úgy változott, ahogy a táj. Néha elhangzik más emberektől, új barátoktól vagy teljesen idegenektől egy-egy mondat, ami tényleg elgondolkoztat, ami után felteszel magadnak kérdéseket és bőszen a válasz után kutatsz.

Hiszek benne, hogy ezekkel az emberekkel nem véletlenül hozott össze az út. Mind-mind üzenetet hordoztak számomra, amit vagy felismertem vagy nem. Mind- mind tanítottak valamire. Valami újra. Valamire ami előre fog vinni az életben. Vagy magyarázatot ad a múltra. Segít megoldani, segít továbblépni.

el-camino

Tanultam a feltétel nélküli szeretetről, az önzetlenségről, a segítőkészségről, a barátságról, az előítéletekről, az elfogadásról, a különbségekről és még rengeteg sok dologról amik apró részei a nagy egésznek. Az életemnek. Kaptam válaszokat a kérdéseimre, olyanokra is, amik nem is léteztek az út előtt, amiket fel sem tettem… Kaptam igazi barátokat, akikre számíthatok és akik számíthatnak rám. Kaptam megerősítést a barátaimról, a családomról.

Tudom, hogy kikre számíthatok, és tudom, hogy kikre nem.

Boldogságot kaptam. Őrült, hatalmas boldogságot. Minden naptól. Minden pillanattól. A szépség ott volt mindenben. A napsütésben, az óceánban a hegyekben. Egy másik ember mosolyában. Egyszerűen csak meg kellett tanulni meglátni. Meglátni és elfogadni… Benne élni, vele élni. Beszívni a boldogságot és feltöltődni általa. A magunkévá tenni.

camino_05

Mielőtt elindultam mindenki azt mondta, hogy féltenek az alberguektől, mert soha nem aludtam még tömegszálláson, soha nem aludtam több tucat emberrel egy szobában, képtelenség, hogy kibírjam. Nem tudták elképzelni, hogy nem készülődöm sokat reggel, nem tudták elképzelni, hogy mások után fekszem bele egy ágyba, ami valószínű évente van tisztítva, vagy akkor se. Nem tudták elképzelni, hogy közös zuhanyzót használok, vagy hogy nem szárítok hajat minden reggel…

Most pedig úgy érzem, ezek a legtermészetesebb dolgok a világon. A hajam megszárad magától. Este vagy reggel. Kócosan. Lényegtelen. Nem számít. Mások után zuhanyozni vagy aludni? Egy olyan pluszt hozott az életembe, amit eddig nem ismertem. Alázatot tanultam. Hiszen ezek az emberek csodálatosak. Igen, alkalmazkodni kell. Igen, nem mindig tiszta a zuhanyzó és igen, az is lehet, hogy ágyi poloska van az ágyban. Lehet, hogy a párna hónapok óta nem volt mosva, lehet, hogy szaga is van.

camino_10

Előfordul, hogy horkol valaki, vagy tüsszög vagy beszél, vagy köhög, vagy szöszmöszöl, vagy korán kel vagy későn fekszik. Mégis mosollyal az arcomon aludtam el minden este. Mert ez egy más világ. Mert itt mindenki alkalmazkodik, mindenki figyel a másikra. Mindenki kedves és mindenki megoszt bármit, amije van. Mert olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Egy szerető nagy család. És én szeretek ennek a családnak a tagja lenni. Sőt! Hálás vagyok, hogy a tagja lehetek.

spanyol-sor
Peregrina

Egy pici bár zökkentett ki a gondolatmenetemből, ahol megpillantottam a Peregrina sört. Reggel 10 körül járt az idő, de muszáj volt inni egyet, így hát bementünk és rendeltünk pár tucattal, mert ebből bizony haza is viszek. Leültünk, beszélgettünk, fotóztunk.

Rengeteg sörös üveg volt felállítva a mellvédfalra, rajtuk kis üzenetekkel, kívánságokkal, vágyakkal a világ felé. Ezt mi sem hagyhattuk ki..Egy apró idézet villant be a fejembe, amit már évekkel ezelőtt olvastam. De akkor hirtelen olyan volt, mintha csak tegnap lett volna.. És passzolt. Az úthoz, a Caminóhoz, az élethez. Azt hiszem, ez a mondat összefoglal mindent, amit itt tanultam. Megragadja a lényeget.

„…mert összefonódó kezek tartják össze az eget és a földet…”

Mély igazság, mely számomra a szeretetről, a barátságról és az emberségről szól. Ráírtam a kis üvegre és beállítottam a sorba. Már én is része voltam a nagy egésznek, a sok-sok cikázó gondolatnak.

camino_11

Tovább indultunk. Az eső picit csepegni kezdett, de a hangulat, a jókedv töretlen maradt, miközben kezdett megjelenni egy rossz érzés a szívemben. Nem akarok hazamenni. Nem akarom, hogy vége legyen. Santiago egyben a megérkezés és az út vége. A Caminóm vége. Ez szomorúsággal tölt el, pedig tudom, hogy Santiago valaminek a kezdete is lesz. Az új életem kezdete… az új világ kezdete.