san_anton

„Minden bokorban csoda vár rád”: San Antón, a Camino legvarázslatosabb kolostora

Tudtam, hogy a Camino különleges élmény lesz. Sokat olvastam róla, sokat beszélgettem olyanokkal, akik már megjárták – mindenki élete legszebb útjaként írta le. A zarándokirodában egy kedves lány így búcsúzott: „Minden bokorban csoda vár rád”. Éreztem, hogy ott a helyem, de azt álmodni sem mertem volna, hogy ennyire euforikus állapotban fogom legyalogolni a 900 kilométert.

Áldás és gyógyítás

Ez a két szó új értelmet nyert számomra az Úton. Azt hiszem, több áldásban volt részem a 40 nap alatt, mint előtte egész életemben. Egyik reggel egy amerikai-kínai fiúval kezdtem el beszélgetni. Mint már olyan sok emberrel, vele is nagyon hamar összebarátkoztam, pár óra múlva már szinte mindent tudtam róla és „férjéről”, akivel több mint húsz éve vannak együtt.

camino
Az út eső lépései (kattints a képre!)

Nagyon érdekes volt, ahogy a túratársaim ennyire kitárulkoztak előttem, bepillantást engedve legmélyebb titkaik közé. Mel olyan hálás volt, amiért kiönthette szívét, hogy amikor egy patakhoz értünk, amibe én térdig belegázoltam, úgy döntött, megosztja velem féltett kincsét. Egy pici üvegben szentelt vizet hozott Lourdesből, ezzel áldott meg. Meghatódtam nemes gesztusától, hisz tudtam, milyen sokat jelentett ez számára. Annak ellenére, hogy csak egyetlen napot gyalogoltunk együtt, egy hónappal később Santiagóban rég nem látott kedves barátként üdvözöltem. Utólag ezt írta rólam:

„Nagyon megkedveltem Pannit. A legcsodálatosabb gyógyító, akivel a Caminón találkoztam”.

Még sose neveztem magam gyógyítónak, de itt számtalan lehetőségem adódott rá. Nemcsak kiöntötték lelküket nekem a zarándokok, de testi bajukra is mindig volt nálam gyógyír. Pici hátizsákomban mindenre volt megoldás: propolisz, ezüstkolloid, vietnámi balzsam, sebre való kenőcs, váta olaj, géz, ragtapasz vagy valamilyen gyógynövény. Meglepően sok emberbe botlottam, akiknek pont szüksége volt ezek közül valamire és nagyon örvendtem, hogy segíthetek.

camino_03

Számomra ezek apróságok voltak, nekik viszont sokat jelentett. Végtelenül hálásak voltak, valahogy azt éreztem, szavak nélkül mind megáldottak. Egyre nagyobb örömömet leltem a gyógyításban, hamarosan elterjedt a hír, hogy ha valakinek fáj a torka, kisebesedett a lába vagy hasmenése van, akkor engem kell keresni. Amikor pedig nekem volt szükségem segítségre, valahogy mindig megkaptam; tökéletes körforgásban működött az egész, anélkül, hogy bármilyen elvárásom lett volna.

Déja vu San Antón templomában

Minden nap csodákat éltem meg a Caminón. Mintha fentről vigyáznának rám, mintha egy láthatatlan szál vezetne – mindig épp ott vagyok, ahol lennem kell. Meg kellene tanulnom jobban figyelni a belső hangra. Ahogy megérkeztem San Antónba, csodálkozva fedeztem fel, hogy az aszfaltút átvezet a XII. századbeli templom maradványain. Egy hatalmas boltív alatt haladtam át és csak ámultam-bámultam: mekkora lehetett valamikor régen ez a templom? Nem szoktam olvasni az útikalauzt, úgyhogy fogalmam sem volt arról, mi vár rám.

kolostor_a_caminon

Nagyon sokan elmennek a kolostor mellett, azt gondolván, itt már csak romok vannak. De én valahogy azt éreztem, mindenképp be akarok menni a romok közé. Körbejártam a hatalmas épületet és legnagyobb örömömre megtaláltam a kaput. Beléptem a templomba és fura érzés kerített hatalmába: hazaértem. Nagyon erős déja vu élmény volt, mintha én már éltem volna itt. Láttam lelki szemeimmel az épületet eredeti állapotában, annak ellenére, hogy most teljesen hiányzott a teteje. De még így is szinte tapintani lehetett a hely varázsát – nagyon jó energiák voltak az egész téren.

Leültem, behunytam szemem és próbáltam megérteni, miért érzem magam ennyire otthon. Egyszerűen nem akartam mozdulni, mintha örökre itt maradhatnék – ilyen fura gondolataim támadtak. Szóba elegyedtem a két önkéntessel, akik megértően fogadták különös érzéseimet. Kiderült, hogy itt valamikor zarándok kórház volt, most pedig szállásként működik – ráépítve a templom egyik falára. Megkérdeztem, bemehetek-e meditálni a szobába, mire rögtön készségesen kinyitották az ajtót sőt, még teát is főztek nekem.

camino_01

Hosszú ideig beszélgettem a két kedves nővel, aztán fájó szívvel úgy döntöttem, mennem kell, mert a következő városban volt az előre lefoglalt szállásom. Valami húzott vissza, de nem hallgattam az intuíciómra. Amikor viszont beértem Castojerizbe, már tudtam, semmi keresnivalóm ott. Gondolkodás nélkül lemondtam foglalásomat, szerencsére a tulajdonos megértő volt. Ahogy meghoztam a döntést, megkönnyebbültem – azonnal tudtam, jól döntöttem. Elindultam visszafelé, de valami azt súgta, nem jó irányba haladok. Iszonyúan meleg volt és sehol senki, akitől megkérdezhettem volna, hol vagyok.

Már több mint egy kilométert gyalogoltam, amikor észrevettem egy rozoga autót. Kiderült, egy másik úton indultam, vissza kellene menni a városba. Mikor látta a bácsi, milyen keserves képet vágok, beültetett a kocsijába és felajánlotta, hogy elvisz. Első ránézésre egy mogorva öregnek tűnt, olyan külsővel, hogy más körülmények között valószínű nem fogadtam volna el az ajánlatát, de most szükségem volt a segítségére. Pár perces beszélgetés után kiderült, nem is olyan mogorva. Nagyon hálás voltam, hogy kitérőt tett San Antónba a kedvemért.

camino02

A két hospitalera csodálkozva fogadott, de meg tudták érteni, mi hozott vissza, hisz ők már évek óta itt önkénteskednek (annak ellenére, hogy se áram, se meleg víz nincs). Vannak bizonyos helyek, amelyek fogva tartanak. Nem tudom megmagyarázni, hogy miért, de vissza kellett ide jönnöm. Nem bántam meg. A tizenkét személyes zarándokszálláson csak ketten voltunk. A kedves olasz lány hasonló élményről számolt be. Őt is magával ragadta a hely varázsa, de nem gyalogolt négy kilométert, mint én; csak az első dombig jutott el, ott gondolkozott egy órát, majd visszafordult.

Valami különös csillogás volt a szemében, ahogy ezt mesélte. A lemenő nap fényénél meghitt hangulat alakult ki, az önkéntesek saját úti élményeikről meséltek, mindketten több caminós csodát éltek át. Mély tisztelettel hallgattam őket, hisz heteket vagy hónapokat áldoznak a szabadságukból arra, hogy itt ingyen dolgozzanak. Vacsora után még hosszú ideig beszélgettem a dél-afrikai nővel, ragyogó kék szemei olyan sok szeretettel néztek rám, mintha valamelyik előző életünkben már találkoztunk volna.

Hamarosan folytatjuk utunkat a Caminón…

A cikkben látható képeket készítette: Terry Martin