„Indulj és ne nézz vissza! Talán erről szól a Camino…” − Édua útja (1. rész)

A cél maga az Út − mondják az El Caminóról, és hogy ezen az Úton milyen sorsfordító csodák lehetségesek, arról Vági Édua hosszan tudna mesélni. Szerencsére meg is teszi. A KultúrTapas magazin most induló sorozatában kézen fog minket és szombatról-szombatra végigvezet a Camino de Santiago egy-egy szakaszán, megosztva velünk annak az érzelmi hullámvasútnak a történetét, amiről végül Santiago de Compostelában sikerült leszállnia. A tengeri szélben aztán egy új utazás kezdődött. Mert a Camino sosem ér véget.

“Milyen szép!” – gondolja az ember, ha egy pillangót lát. De abba már senki sem gondol bele, hogy milyen átalakuláson ment keresztül az a pillangó. Amikor a hernyó bebábozódik, nem tudja, mi történik vele, nem érti, mi változik meg. Azt hiszi, meg fog halni. Hogy vége a világnak. A metamorfózis fájdalmas. Hátborzongató ugrás az ismeretlenbe. A hernyó csak utólag döbben rá, hogy megérte… (Emma Chase)

Amíg élek vissza tudom idézni, hogyan történt. Látom magam lecsúszni a lejtőn, elindulni a szürke semmibe. Közel két éve az életembe beköszöntött egy olyan időszak, amikor úgy éreztem megcsömörlöttem, nem haladtam, csak álltam és voltaképpen fogalmam sem volt mit kellene kezdenem a pillanatok alatt romokba hullott életemmel. Nem láttam többé fényt, sem színeket. Minden üres volt. Minden egyhangú. Minden közömbös. Mintha megszűnt volna a világ, mintha kiszívtak volna minden jókedvet és boldogságot belőle.

camino_zarandok
“Úgy döntöttem, bízom a Caminóban” – ismerd meg Éduát (korábbi interjúnkért katt a képre!)

Magabiztos, tudatos és erős nőnek tartottam magam. De alig pár nap alatt pizsamás, fésületlen zombivá változtam. Nem akartam többé látni a színeket, nem akartam kikelni az ágyból és szembenézni a valósággal, és legfőképpen nem akartam többé önmagam lenni. A depresszió pillanatok alatt szippantott magába. Nem értettem, hogy lehetek az egyik nap még felhőtlenül boldog valaki oldalán, és utána, hogy tűnhet minden el egy szempillantás alatt.

A hónapok csak teltek és én egyre mélyebbre kerültem. Marionett bábúnak éreztem magam, és a viharos érzelmeim mozgatták jobbra- balra a szálakat. Ellöktem mindenkit akinek fontos voltam, bezárkóztam, de mégis féltem kettesben maradni önmagammal. Hiszen mit is mondhatnék magamnak, magamnak akinek nem tudok hazudni? Csak álltam az üres szobában, semmit nem érő gondolatokkal és érzésekkel, miközben a lelkem már rég egy vesztes csata színtere volt, én pedig mindennél jobban rettegtem a holnaptól és az azt követő napoktól…

spanyol-utazas
…mindig kék az ég

Hiszek benne, hogy az életünkben minden okkal történik. Oka van a jónak és ugyan így oka van a rossznak is. Csak észre kell vennünk a felszín alatt megbújó válaszokat. És ha valaki nagyon szerencsés, mint én, akkor az élet egyszer csak segítő kezet nyújt és elhinti a lehetőség apró morzsáját, utat mutat és onnantól csak és kizárólag rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e ezt a segítséget.

A „most márpedig világgá megyek” gondolata a legtöbbünkben egyszerű szófordulatként él, amit egy haragos pillanatban előszeretettel vágunk mások, vagy esetleg önmagunk fejéhez. De mi van akkor ha ez a gondolat nem pillanatnyi? Mi van akkor ha vissza-visszatér az életünkbe? Ha egyszerűen nem tudunk tőle elszakadni? Talán egy negatív élmény csak felerősíti, talán a depresszió valójában csak útmutatás, rávezetés, egyfajta ösztönzés, hogy vágj bele! Ne csak beszélj róla, tedd meg! Indulj és ne nézz vissza! Talán erről szól a Camino. Ösztönzésről, útmutatásról, vágyakról. Arról, hogy a világ több, mint aminek hiszed. Arról, hogy mind-mind küzdünk milliónyi problémával, de az élet nem áll meg. Nem rekedhetünk meg, mennünk kell tovább az úton. Élnünk kell, tapasztalnunk, tanulnunk, és az emberek akikkel az utunk során találkozunk, mind részei annak a tervnek, amelyből táplálkozva újra megtalálhatjuk önmagunkat, és ezáltal megtalálhatjuk a személyes boldogságunkat is.

vagi-edua
Édua útja

Amikor kínomban beütöttem a google-be, hogy világgá szeretnék menni, nem gondoltam, hogy egy kattintás fogja megváltoztatni az életem. Két hatalmas bőgés között a három napos pizsamámban gubbasztottam az ágyamban és látványosan szenvedtem. Mert szenvedni akartam. De közben üres voltam. Üres, mert nem mertem szembenézni a fájdalmammal.

Emlékszem a pillanatra, amikor először felötlött bennem a gondolat, hogy elinduljak az úton. A gyomrom bizsergett, a tenyerem izzadt és hónapok óta akkor először megjelent egy megmagyarázhatatlan mosoly az arcomon. Persze a depresszió aljas szörnyként jelent meg megfertőzve a gondolataim. A legváratlanabb pillanatokban próbálta megingatni az elhatározásom, elhitetni velem, hogy kevés vagyok, nem fog menni, úgyis kudarcot vallok. De az a jó a Caminoban, hogy nem tágít, az út hív és folyamatos impulzusokat, jeleket küld. Egy idő után az ember bármennyire is próbálkozik egyszerűen nem tudja sokáig halogatni az indulást.

Aztán egyszer csak július volt. Július 22. A reptéren álltam, teljes felszerelésben a családom körében. Minden amit fontosnak tartottam az életemben elfért egy 28 literes hátizsákban. Anyukám mosolygott rám, de láttam a pánikot, a félelmet a szemében. Azon gondolkoztam, hogy nekem is félnem kellene. Félnem mert egy ismeretlen út, egy ismeretlen életforma vár rám. Egy külsőségek nélküli, tárgyi- és anyagi dolgokat mellőző világ. Egy világ ahol nem a technika, hanem az emberek az elsők. Nem lesz kényelem, csak tolerancia és alkalmazkodás. Mert a tárgyak valójában nem számítanak…és az emlékek? Hát azoktól csak szabadulni akartam…

Édua útja minden szombaton a magazinban és Camino-nap a Facebookon.