edua

„Éreztem, ahogy egy könnycsepp útnak indul, és végigfut az arcomon” − Édua útja (7. rész)

"Az ember természeténél fogva idegenkedik a fájdalomtól és a kényelmetlenségtől. Azt akarjuk, hogy minden simán menjen. Pedig ha mozdulatlanok maradunk, nem fogunk fejlődni. Ha mindig a biztonságos játszmát választjuk, álmaink sosem válnak valósággá. Nem kapjuk meg, amint akarunk, ha azt várjuk, hogy Isten a küszöbünkre helyezze azt. Magunkhoz kell ölelnünk a nehézséget és a változást, a kiteljesedett életre vágyunk. Ha a hajó nem inog, az azt jelenti, nem tart sehova..." (Yehuda Berg)

Néha elmerengek azon, hogyan kerültem ide. Mi minden történt az életemmel az elmúlt egy évben. Egy picit olyan mintha minden üres lenne. Hallom a nevetést, de nem tudok felhőtlenül kacagni. Érzek szeretetet, de meg sem közelíti, azt a mély érzelmet, ami még mindig itt van belül a szívemben. Iránta. Sokszor vagyok vidám és jókedvű, de általában nem egy hatalmas vigyorral a fejemen ébredek, mint régen.

vagi-edua

Talán soha nem leszek képes még egyszer úgy érezni, talán soha nem leszek képes továbbmenni, mintha mi sem történt volna. De talán nem is akarok. Talán soha nem akarom elfelejteni. Se őt, sem pedig azt a szakaszát az életemnek. Az eddigi legszebb szakaszát. Talán az út végére kitalálom, hogy lehetek boldog a jelenben, miközben valahogy megőrzöm a múltam is…

Tegnap este valami furcsa dolog történt velem.

Amióta itt vagyok erre még nem volt példa, ezért különösen meglepett. A közösségi térben ücsörögtem és éppen a konzerv polipot eszegettem hatalmas lelkesedéssel, amikor hirtelen rosszul lettem. Nehezen kaptam levegőt, feszített a mellkasom és a szó szoros értelmében lefordultam a székről. A többiek feltöröltek a padlóról és szépen komótosan besegítettek a szobába. Forgott a világ.

camino-de-santiago

Kaptam egy kis gyógyszert és altatót, hátha másnapra javul a helyzet. Amikor megláttam a kis fehér pirulát. Elkapott a bűntudat és inkább elrejtettem a táskám legmélyére. Hónapokon át szedtem ezt a bogyót naponta megannyi alkalommal csak, hogy ne legyek ébren. Ne érezzek, ne gondolkodjak, ne fájjon semmi. De már nem akarom ezt. Egyetlen egyszer sem. Érezni akarok, szenvedni, gondolkozni. Megbirkózni önmagammal.

Az éjszakám kínszenvedés volt. A szúrás nehezen hagyott alább, alig aludtam pár órát. Hajnalban mosott kakiként dobott ki az ágy. Gyengének éreztem magam, de ezt a napot még muszáj volt megnyomnom, csak holnapra terveztem pihenőt. 31, 4 km várt ma rám és Ribadesella.

camino

A nap első fele gördülékenyen telt. Gyönyörű helyeken haladtam, csodásan sütött a nap. Nem volt hőség, az emberek kedvesen mosolyogtak rám és kezdett visszatérni belém az erő. Ebédidőben éppen egy csodaszép kavicsos part mellett haladtam el és úgy döntöttem letérek egy kicsit elfogyasztani a másik polip konzervem. Miután jóllaktam levettem a cipőm és beálltam a vízbe. Hatalmas hullámok voltak. Ahogy vissza-vissza húzódott az óceán egy-egy hullámra készülve, megindult alattam a talaj és én

gyermeki játékossággal sikítottam fel minden egyes alkalommal.

Egyszerűen imádom ezt azt érzést. Ugyan homokos parton talán kicsit kényelmesebb, de így is eszméletlen megnyugtató, de mégis vicces jelenség. Körbenéztem. Minden annyira gyönyörű itt. Maga az élet egy hihetetlen nagy csoda, a megannyi szépséggel, a világgal, ami körülvesz minket. Nem értem miért nem vagyok képes erre koncentrálni. Csak erre koncentrálni.

Pár kilométer múlva az utam ismét keresztezte Rose-t. Örültem a viszontlátásnak, de ma úgy éreztem magamban kell lennem. Boldogan köszöntöttem, megkérdeztem, hogy van és már robogtam is tovább elhagyva őt valahol a legelésző tehenek és az erdő határán. Az út vészesen emelkedni kezdett és pánikszerűen rám tört az érzés, hogy kezd fogyni a levegőm. Elhatároztam, hogy amint úgy érzem romlik a helyzet ma már tényleg buszra szállok, nem akarok olyan rosszul lenni megint, mint este. De persze törvényszerű volt, hogy amint ez a gondolat megszületett onnantól egyetlen buszmegállót sem láttam egészen Ribadeselláig…

camino
Interjú Molnár Reginával, a Camino festőjével (kattints a képre)

Hosszú réteken és legelőkön átívelő földúton haladtam a semmi közepén. A lábam fájni kezdett és a mellkasom is újra szúrt. Szidtam magam. Hogy lehetek ennyire felelőtlen, hogy nekiindultam ma? Egy hatalmas fa árnyékában megpihentem. Elfeküdtem a nyirkos, hideg fűben és élveztem a felhőkön átszűrődő lágy napfényt. Nyugalom volt. Csak a tehenek rágcsálását és a szél süvítését lehetett hallani. Legszívesebben órákig feküdtem volna ott…

A fa melletti km kövön megakadt a szemem egy szinte teljesen fekete színű nagyobb méretű kavicson. Éppen elfért a tenyeremben. Forgattam, dobáltam a kezemben és elgondolkoztam mennyi mindentől szeretnék megszabadulni az út végére. Képzeletben a legnagyobb problémám átadtam ennek a kőnek és eltettem az övtáskámba. Majd újabb és újabb köveket gyűjtöttem mellé. Finisterrében meg fogok szabadulni az összestől. Jelképesen és valójában is. Remélem…

el-camino

Öt óra után érkeztem meg Ribadesellába. Hatalmas forgatag fogadott az utcán. Beöltözött emberek, étel,- és ital standok, szabadtéri játékok. Mindenki őrjöngött és bulizott, az egészen kicsiktől az idősebb korosztályig. Annyira fáradt voltam, hogy körül sem néztem csak szaladtam az albergue-hez. Nem stresszeltem ma. Viszonylag kevesen indultunk és ez a házikó elég hatalmas ahhoz, hogy mindenkinek jusson hely…hát…sajnos rosszul gondoltam. A portán közölték, hogy nincs egyetlen hely sem. Kétségbeestem. Fájt a lábam, gyenge voltam, mindennél jobban vágytam egy forró zuhanyra és egy ágyra ahol minél hamarabb eldőlhetek.

Ráadásul fel is bosszantottam magam, mert kiderült, hogy nem is zarándokokkal van tele a hely, hanem az ünnepségre érkező fiatalokkal. A bácsi pedig teljesen komolyan még azt is megkérdezte van-e foglalásom. Az el caminon? Foglalás? Mégis mi a…? Nem tudtam hová tenni. Annyit változott már a kezdeti tervektől az utam, hogy lehetetlen lenne előre foglalni szállást.

A holnapi napomat sem látom át tisztán.

Meg amúgy is… Oké, nálam van telefon, akár még fel is hívhatom a szállást, vagy írhatok e-mailt..már amennyiben tudomást szerzek arról, hogy egyáltalán van ilyen.. De mi van azokkal, akik nem hoztak telefont? Vagy azokkal akik semmilyen nyelvet nem beszélnek? Vagy szimplán azokkal, akik egyáltalán nem tervezik meg az etapokat?

Lebotorkáltam a partra. Kiterítettem a törölközőm és hazatelefonáltam. Ez volt az első olyan pillanat amikor azt éreztem nem bírom. Se fizikailag se lelkileg. Anya felvette én pedig elsírtam magam. Kértem őket, hogy nézzenek nekem szállást. Apartmant, hotelt, airbnb-t, bármit. Az se számít, ha öt csillagos és egy vagyon, de egy lépést sem tudok megtenni már a következő városig. De reménytelen volt. A legdrágább szállások is elkeltek. Az egész város és a környező kisebbek is fullon voltak.

feny-az-alagut-vegen

Feltápászkodtam és a könnyeimet törölgetve elindultam a kis utcákban. Megszólítottam mindenkit hátha tudnak segíteni, de mindenhol falakba ütköztem. Feladtam. Úgy éreztem megsemmisültem. Az utcára kerültem. Ha egy jobb napomon történik ez velem lehet, hogy meg sem kottyant volna, de akkor ott ez a legrosszabbkor jött. Visszamentem az albergue-be és foglaltam a következő estére szállást. Holnap délután 3 után átvehetem. Addig meg lesz ami lesz…

A parton a nyilvános zuhanyzóban megfürödtem, átöltöztem, aztán pedig beültem egy bárba, mert a hőmérséklet rohamosan csökkenni kezdett. Vacsoráztam, megittam egy kávét és reménykedtem, hogy sokáig nyitva lesznek. Hát ez sem jött be. 11 körül szóltak, hogy jó lenne menni, mert zárnának. Érdeklődtem találok-e bármit ami esetleg egész éjjel nyitva, de csak mosolyogtak és rázták a fejüket. Az őrjöngő tömeg egy zárt fesztiválszerű helyre koncentrálódott én pedig ismét lesétáltam a partra. Felvettem az összes ruhám és kiterítettem a hálózsákom.

Vacogtam. Újra meg újra elsírtam magam.

Próbáltam beszélni mindenkivel, aki fontos nekem. A családommal, a barátaimmal, hátha tudnak belém egy kis életet lehelni, de nem sikerült. Aztán lemerült a telefonom is, én pedig végérvényesen egyedül maradtam. Fél egy felé elkezdett esni az eső. Összekaptam a cuccaim és rohanni kezdtem a város középpontja felé. Szétáztam. 20 perc gyaloglás után egy buszvégállomáson találtam magam. Beültem a váróba, hátha eláll az eső, de rövidesen ott is közölték velem, hogy sajnálják de be kell zárniuk, keresnem kell másik menedéket.

edua
Vági Édua

Akkora már nem tudtam abbahagyni a sírást. Egyszerűen nem értettem miért érdemlem ezt, mi történt velem.. mi történt az emberekkel… mi történt a Caminóval. Mintha mindenki hátat fordított volna nekem. Mintha levegő lennék. Mintha megszűntem volna létezni. Talán ez a mélypont. Talán ez a vége a rossz időszakomnak. Mint a hullámoknál. Minél nagyobb a völgy annál nagyobb lesz a hegy. Az összes rossz, az összes fájdalom, az összes csalódás, az összes negatív dolog amit tettem átjárt és cikázott bennem. A sírástól nem kaptam levegőt. Megszédültem.

A váróterem előtti fedett-nyitott téren álltam. Az eső minden oldalról bevert. Vizes volt a ruhám, szó szerint remegtem a hidegtől. A kinti padokon hajléktalanok feküdtek. Egyetlen egy szabad hely volt még. Leterítettem a hálózsákom, magamhoz kötöttem az összes cuccom és elfeküdtem. Kántálni kezdtem magamnak, hogy “Ezt akartad, tessék, ez itt a Camino, szenvedni akartál, érezni akartál….hát most megkaptad!!” Nem tudom, hogy egy idő után egyszerűen csak elfogytak-e a könnyeim, vagy szimplán elnyomott a hideg és a fáradság, de valahogy elaludtam.

Az időérzékem is teljesen elveszítettem, amikor egyszer csak hangokat hallottam. Éreztem, hogy a lábam teljesen átfagyott. Nem volt erőm megmozdítani. A szememet pedig semmi esetre sem szerettem volna kinyitni. Fiatalok egy csoportja állt mellettem. Valószínű a reggeli buszt várták. Sajnálkozva beszélgettek.

Rólam beszélgettek.

Azon gondolkoztak, miért vagyok hajléktalan, mi történhetett velem. Aztán hirtelen egy fiú felkiáltott. “De hiszen ő zarándok! Nézzétek, ott a kagyló a táskáján! Milyen bátor! Remélem, egyszer én is elég bátor leszek elindulni.” A többiek közelebb léptek hozzám és helyeselni kezdtek, én pedig éreztem, ahogy egy könnycsepp útnak indul és végigfolyik az arcomon… Talán mégis így kellett ennek most lennie…