Édes-bús képeslapok az Atlanti-óceán partjáról
- 2015.01.07.
Csodálatos azúrkék ég, végeláthatatlan fehér homok és lágyan ringatózó hullámok − legtöbbünkben így él a spanyol tengerpart képe. Ám a Földközi-tenger mellett van Spanyolországnak egy ismeretlen és zord partvidéke, amely évezredek óta formálja a sziklás tájat és az ott élő emberek jellemét. Fent északon, az Atlanti-óceán partján új Spanyolország kezdődik.
Északon az Atlanti-óceán és az ég kékje összefolyik, a horizont belevész a távolba. A szürkeségből a táj haragoszöld színei törnek csupán elő, hogy a vízhez közeledve utat engedjenek a szikláknak. A hullámok még a ritka szélcsend idején sem válnak el a partoktól, ahol a föld és a víz erői ősidők óta tartó harcukat vívják.
Bár úgy tűnik, a bús hajódaruk mozdulatlanul kémlelik a szürkeséget, a munka nem áll. Az észak-spanyolok élete az idők folyamán összefonódott a tengerrel, amely emberemlékezet óta élelmet és megélhetést biztosít a számukra. Keserűséget, vagy éppen életben maradást ígér.
A Kantábriai-tenger partján a horgászat mindennapos időtöltés. Az esőfelhők gyülekezése halfogásnak, de más időtöltésnek sem vethet véget északon. Az itt élők megszokták az időjárás szeszélyeit, ahogy a spanyol közmondás tartja: rossz időhöz jó képet vágnak.
De ha egyszer a nap sugarai minden erejüket összeszedve áttörik a felhők páncélját, már a szelek megzabolázása is elég lehet a ragyogáshoz. San Sebastiánban a Szél fésűje, Eduardo Chillida baszk szobrászművész monumentális alkotása vigyázza az öböl nyugalmát.
A nap pedig kisüt, hiszen néha még a zord északon is kékre vált az ég. A gondok bárányfelhők módjára tovaszaladnak, a napsugarak pedig felmelegítik a part-menti emberek évszázados viszontagságoktól megkérgesedett bőrét. Apró csónakok és fürdőzök pettyezik az óceán vizét.
A sziklák mégis másról mesélnek. A természet erőinek évezredes harcát mutatják ezeken az éles és zord északi partokon, ahol a bárányfelhők perceken belül összetapadhatnak, és ahol az óceán pajkos nyugalmában is tiszteletet parancsol.