A cicazarándok, avagy „butaság lett volna fél évet gyalogolni valakivel, akit nem szeretek”

KT: Művésznevedből és blogodról egyaránt kiderül, hogy nagy gyalogló vagy. A Caminóra is így találtál rá, vagy épp fordítva: a Camino indított el a túrázás útján?

D: Valójában mindig is szerettem természetet járni, túrázni, de nem voltam megszállott túrázó. Kaposvár-környéki Zselic-túrákon voltam, illetve a Káli-medencében. Ezek szervezett teljesítménytúrák voltak, mindig valakikkel mentem, egyedül korábban nem mertem volna nekivágni semmilyen útnak – leginkább azért nem, mert irtó rosszul tájékozódom. Utólag visszagondolva ez már viccesen hangzik. Sajnos az a része viszont a mai napig igaz, hogy rosszul tájékozódom.

KT: Nem aggódtál emiatt, mielőtt nekiindultál a nagy útnak?

D: A Caminón ez nem gond, hiszen jelölt útról van szó. De azt mondom, nem kell, hogy legyen az embernek túrázó előélete. A Camino valódi értelmének és a túrázásnak – talán mondhatom – igen kevés köze van egymáshoz. Ez a lélek útja, a test pedig alkalmazkodik hozzá. Ide valami magasztosabb dolog miatt indul el az ember, önmaga és Isten keresése miatt (megjegyzem, e kettő szerintem elválaszthatatlan), és a megtett kilométerek csak jelképesek az úton, ahogy a „célba érés” is. Az egész út (nagy vagy kicsi) az életünket szimbolizálja. Nálam nagyon jól kirajzolódtak az életszakaszok mindkét utamon. Erről órákat tudnék mesélni.

Visszatérve az előző kérdésre, a Caminóról 2008 környékén hallottam először, már akkor nagyon vonzott, de lehetetlennek tartottam, hogy én végig járjam. Ugyan már, napi 30 km meg tömegszállások, kizárt! De azért mégis tetszett a dolog, így távolról. Aztán évekre elfelejtettem, majd jött egy válságszakasz az életemben, és kaptam egy „jelet”, hogy akkor induljak – egy barátom közölte velem: ő márpedig megy. És akkor belém állt az érzés, hogy igen, én is menni fogok. teljesen biztosan éreztem. A Camino hívott. Ez volt 2015.

KT: Milyen élményeket szereztél ezen az első úton?

D: Akkor még fontos volt, hogy valakivel menjek és ne egyedül, hiszen eléggé bátortalan voltam. Ketten indultunk, pár nap múlva már négyen voltunk. A nemek aránya akárcsak a „The Way” c. filmben: három férfi és egy nő. Csak éppen itt mindenki magyar. Sokat voltunk együtt, bár a lelkem edződött keményen, mégis úgy éreztem, nem feltétlenül a magam útját jártam. Nem figyeltem magamra úgy, ahogy szerettem volna. Talán ezért is élt bennem a hiány és befejezetlenség érzése, miután hazajöttem.

Itthon próbáltam visszailleszkedni a környezetembe, munkahelyemre, de már nem ment. Hazatérésem után pár héttel az életemben mind olyan események, csalódások, nehézségek történtek, amik egyértelművé tették számomra, hogy nincs itt tovább maradásom. Ismét megzuhantam, éreztem, hogy nem maradhatok itt, és nem élhetem már ezt az életet, mert ez már nem vezet sehova.

Akkor már a 9. éve, hogy egy hivatalban dolgoztam, s legbelül éreztem, hogy nem ez az én utam, hiszen gátolva vagyok önmagam és a kreativitásom kibontakoztatásában. És ahol az ember nem élheti meg önmagát, ott szépen elkezd „meghalni”. Ijesztő volt ez a felismerés. Persze nehéz felvállalni egy olyan döntést, hogy a biztos, bejáratott munkahelyemet otthagyom a bizonytalanért. Alapvetően az élet bármely területén nehéz kilépni a biztonságból. Pedig sokszor épp ez a fejlődésünk gátja. Végül megtettem, és mondhatom, hogy felszabadító érzés volt.

KT: Igen ám, de a szokásos Camino “csak” 800 km hosszú, viszont tavaly júniusban a Kaposvármost.hu az akkor induló 3.500 kilométeres zarándoklatodról adott hírt.

D: Bizony, márpedig ez a nagy út felmondás nélkül nem ment volna, hiszen nem kaptam volna fizetés nélküli szabadságot. Nyugaton működik az a módszer, hogy a kiégés állapotába jutott munkatársaknak lehetőséget biztosítanak rá, hogy akár fél év-egy év fizetetlen szabadsággal is kicsit rátaláljanak önmagukra. Nálunk ez még nem bevett módszer. Legalábbis az állami szférában nem jellemző, magáncégekről nem tudok nyilatkozni.

KT: Régen nem is volt más lehetőség, de ma már felvetődik a kérdés: hogy jutott eszedbe, hogy végiggyalogold ezt a hatalmas távot? Nem volt elég a „hivatalos” zarándokút jó 800 km-e?

D: Hajdanán valóban gyalogoltak az emberek, ez volt a természetes. Nem volt választás. Nem is voltak úgy felpörögve, mint most. Persze ezt csak gondolom, nem ismerek senkit abból az időből, aki beszámolt volna. (Nevet.) A gyaloglás lelassítja körülötted a rohanó világot, segít rácsatlakozni a lélek tempójára. A testünk képes arra, hogy 1-2 óra alatt több száz, vagy akár több ezer km-re eljusson, hiszen fel tudunk szállni a buszra/vonatra/autóra vagy repülőre. De mi van a lelkünkkel? Neki idő kell, ő folyton gyalogol. Neki a repülő túl gyors.

Így érezte magát az én lelkem is, mikor sírva ébredt a santiagói repülőtéren az után a bizonyos klasszikus 800 km-es El Camino után, 2015 őszén. Tudta, hogy mindjárt felszáll a gép, de még nem akart hazajönni. Épp csak ráéreztem ennek a nagyszerű életformának, a vándorlásnak az ízére. Túl rövid volt az egy hónap. Tehát csakugyan nem volt elég a „hivatalos” zarándokút! Bár fizikailag az út végére értem, e mégis úgy éreztem, valamit nem fejeztem be. Tudni kell rólam, hogy lassan érő típus vagyok. És, mint már mondtam, válságos életszakaszban voltam akkoriban, porig rombolt önbecsüléssel, tele bizonytalansággal és félelemmel.

Szóval beláttam, hogy változtatnom kell. A lelki felismeréssel párosult a fizikai megoldás is. 2015-ös hazatérésem után nem sokkal hallottam, létezik egy nagyon hosszú Szent Jakab-út, ugyanúgy kagylós jelölésekkel, zarándokszállókkal, végigmegy egész Európán, összeköti a magyarországi Szent Jakab-utat a spanyol El Caminóval. Keresztülszeli Ausztriát, Svájcot, Franciaországot, és így érkezik meg a már sokak által ismert spanyol útra. Az út Budapesttől Santiago de Composteláig hivatalosan 3500 km.

KT: Amíg meg nem teszed, valószínűleg elképzelni sem lehet – milyen élmény nekiindulni egy ekkora útnak?

D: Beigazolódott a nagy mondás: „minden kezdet nehéz”. Eredetileg pesti indulást terveztem, hogy végig a jelölt úton haladhassak, ám később úgy döntöttem, városomból, Kaposvárról indulok, és Pannonhalmán csatlakozom be a Caminóra. Odáig sok fizikai nehézségem volt az utak jelöletlensége miatt, főleg a Bakonyban. Az egyik lábam Bakonybél környékén lesérült, a vízhólyagoktól meg a túlerőltetéstől nem tudtam ráállni. 2-3 napos „betegszabadság” következett, és fogalmam sem volt, hogyan tovább. De a lábam meggyógyult, és folytathattam. Akkor sem adom fel, gondoltam. Később ilyen fajta fizikai problémáim nem voltak.

 Egy kis érdekesség a magyar Szent Jakab-útról

„Az utam épp egy olyan útvonalon vitt keresztül (Tihanytól Pannonhalmáig), ahol találtam kagylós útjelzéseket. A Szent Jakab Baráti Kör munkatársai ugyanis akkor kezdték el kijelölni az új magyar Caminót. Így én voltam az első zarándok, aki ezt a kijelölt szakaszt végigjárta. Az út Tihanytól indul, és Pannonhalmán csatlakozik be a Budapestről induló Caminóba. Azóta már végig vannak a jelölések, akkor még csak kb. Nagyvázsonyig voltak. Kaposvártól a Balatonig pedig jórészt műúton haladtam, ez a forgalom és a beton miatt nem volt annyira élvezetes.”

KT: Talán felesleges is megkérdezni, hogy nem vették-e el a kedvedet ezek a nehézségek…

D: Megérte megszenvedni az indulás fájdalmait, hiszen ettől csak edzettebb és tapasztaltam lettem. Ha már nem fordítottam elég gondot a felkészülésre, akkor ne csodálkozzak, hogy mindez visszaütött és figyelmeztetett. Túl nehéz volt például a táskám, az indulás előtti 2 hónapban már csak hébe-hóba edzettem, felsőtestre szinte már semmit. Ezt a hátam/vállam bizony megérezte. Érdemes gondot fordítani a felkészülésre! Most már máshogy csinálnám. Ausztriára már egészen megedződtem, de néha még ma is hihetetlen, hogy egészen az óceánig sikerült végigmennem az úton. Olyan felfoghatatlan még ma is, pedig pár napja múlott egy éve, hogy elindultam.

KT: Ha minden igaz, utazásodat blog formájában is dokumentáltad. Hogyan döntötted el, hogy írni is fogsz az utadról?

D: Mikor „beadtam a derekam” a nagy Caminóra, gondoltam, hogy fogok valami blogot írni az útról. Napokig agyaltam, mi legyen a blogom neve, hiszen a „Dorina az El Caminón” eléggé snassz, akárcsak a „Dorina Caminója”. Sokan adnak hasonló neveket a Camino-blogjuknak, de én valami egyedit akartam. Aztán egyik reggel, ébredésközeli állapotban az agyam valami extra hullámhosszon lobogott éppen, s kipattant az ötlet, hogy jééé: a vándor ugyanúgy végződik ahogy a Dorina kezdődik, akkor bizony össze kell rakni! Boldogan ébredtem: megvan a blogom neve – Vándorina!

Ráadásul tudatosult bennem, hogy ilyen névvel egyértelmű, hogy mennem kell – a név kötelez. Gyanítom, már születésem pillanatában eldőlt, hogy vándor leszek. (Nevet.) Azonban Vándorina csak a nagy út előtt „született meg”, a „kis” Caminón még nem írtam blogot. Viszont a kis Caminónak köszönhetem a nagyot is – ha azt nem járom végig, biztosan nem megyek neki a nagy útnak. A kis út tapasztalatai bátorítottak fel és inspiráltak tovább.

KT: Van-e olyan élményed (érzés vagy anekdota) az Útról, amit sosem fogsz elfelejteni, és mindig szívesen elmeséled?

D: Van több is, hiszen az út rengeteg kis csodát rejtegetett számomra. Egyet elmesélek – még Ausztria elején jártam, messziről látszott egy nagy dombon a Göttweig-kolostor épülete, gyönyörű szép látvány, rengetegszer le is fotóztam, ahogy közeledtem felé. Másnap kiderült, hogy oda vezet fel az út. Jó meredeken kellett felmenni, ez volt a napindító, így már reggel igencsak elfáradtam. Sóvárogva néztem az önfeledten kávézgató embereket, akik csodálhatták a pazar kilátást a kolostor épületének hatalmas teraszáról.

Kicsinek éreztem magam, hiszen vándorként nekem ez luxus lenne, én nem ihatok kávét egy ilyen pazar helyen, nem költekezhetem felelőtlenül. Jól van, azért bemegyek az épületbe és kérek egy pecsétet a zarándokútlevelembe. Két kedves hölgy ült a recepción. Valahogy angolul elmakogtam, hogy mit szeretnék, majd az egyik váratlanul megszólított magyarul: „Vándorina?” Ez a név persze nem szerepelt az útlevélben, csak a hivatalos. „Te jó ég, honnan tudja?” – csodálkoztam, de közben belül nagyon jóleső érzés fogott el.

Mondta, hogy követi az utamat, olvassa a blogomat és már várta, hogy jöjjek erre. És természetesen a vendége vagyok egy kávéra meg egy sütire. Ezt a mázlit, gondoltam! Na így valósuljon meg minden kívánságom! Pár perc múlva már a – nemrég még sóvárogva nézett – teraszon kávéztam, és gyönyörködtem a pazar kilátásban a pazar, óriási szelet málnatortámmal. A hölgy, akit Ágnesnek hívnak, nagyon nagy meglepetést szerzett nekem akkor!

Ez csak egy a sok eset közül, valójában az út minden napjára jutottak kisebb-nagyobb csodák. Az emberek szeretete, a rengeteg magyar, akik befogadtak az úton, főként Ausztriában és Svájcban. Meg kell említsem, hogy az útvonaltervemet megosztottam a Facebookon, még áprilisban, két hónappal az indulásom előtt.  Mivel kis költségvetéssel kalkuláltam, kértem az embereket, hogy akik az út mentén élnek és tehetik, fogadjanak be egy éjszakára és egy tál ételre. Elég sokan írtak meglepően hamar, hogy várnak szeretettel. Már önmagában nagy csoda volt, hogy így álltak hozzám! És egyben megnyugtató is, hogy jórészt van hova mennem. Ez a „szeretethullám” később ott is vonult velem az úton, ahol nem volt előre lebeszélt szállásom.

KT: És történt olyan, amit inkább elfelejtenél?

D: Kedvencem az a mondás, hogy „az élet a komfortzónán kívül kezdődik”. Persze ez nem tűnt olyan viccesnek azon a meglehetősen kemény heinburgi padon, ahol az osztrák-magyar határ átlépése utáni éjszakámat töltöttem egy temető mellett, a várhoz vezető úton. A sátramat még az első napon kiraktam a súly miatt (később visszakaptam), a polifoamomat pedig épp aznap vesztettem el, így maradt a hálózsák meg a kemény pad. A szállás túl drága lett volna, és féltem ennyit költeni még így az út elején.

Az mindenféle értelemben nagyon „kemény” éjszaka volt. Semmi baj nem ért, de elgondolkodtam, hogy most komolyan, mit keresek én itt ezen a padon? Normális vagyok? nyugtáztam, hogy nem, és pihentettem a lábaimat tovább, hiszen 40 km volt az aznapi táv és másnap újabb 30 várt rám. Aludni persze nem tudtam, de a lábaim legalább pihentek. Utólag visszagondolva ez sem az a történet, amit elfelejtenék, hiszen ennek is megvolt a maga tanulsága, és ettől is több lettem.

KT: A tavalyi út kezdetéről szóló tudósítás 12 kg-os hátizsákról írt. Milyen tippeket adnál a kevésbé tapasztalt zarándokoknak? Mit ne hagyjanak ki a csomagból? És mi az, amit eszükbe se jusson bepakolni?

D: Ez igazán nekem való kérdés, nagy mestere vagyok a felesleges dolgok elpakolásának. Az első Caminómra vittem hajszárítót is, és én voltam az egyetlen, aki az alberguék közös fürdőjében szárítgatta a haját – fel sem vettem a többiek furcsa pillantásait. „Mekkora majom” – gondolhatták. De én el sem tudtam képzelni, milyen az, amikor a napon szárad meg a hajam – ragaszkodtam a nyamvadt hajszárítómhoz! De ez nem volt elég, a nagy útra is elvittem magammal, sőt egy teli hajhabot is beraktam, hát kell a hajnak a tartás az úton! (Nevet.)

Na, persze a hajhab már első este repült, beláttam, hogy ez tényleg nem normális. A hajszárító a Bakonyig jött velem. Aztán rájöttem, hogy az izzadság és a szél a legjobb hajfixálók. Onnantól kezdve nem érdekelt, hogy hogy áll a hajam – és azóta itthon sem mindig használom a hajszárítót. Szintén első nap raktam még ki a sátramat – éreztem, hogy a hátamnak még kell az edzés.

KT: Pedig a sátor azért nem hajhab. Hogy boldogultál nélküle – már amikor nem a temető melletti padon feküdtél?

D: Barátnőmék jöttek Ausztriába nyaralni és utánam hozták. Addigra már bőven elbírtam, jól megszélesedett a hátam és a vállaim a súlytól. Bizony, a sátor jó dolog ekkora úton, később kellett is! Fontos még a tű-cérna a vízhólyagok miatt, a biztosítótű és a cipőfűző vagy egyéb zsineg a ruhák szárításához, kalap a napszúrás ellen, alkoholos filc, ha rajzolni akarsz útközben kövekre (nekem jól jött), elemlámpa/fejlámpa, sebtapasz, valami szer a horzsolásokra, csípésekre, magnézium, egyéb vitaminok (én Magne B6-ot szedtem, később vettem C vitamint, bár az volt az út menti gyümölcsökben is).

KT: És az öltözék?

D: A ruházkodás egyértelműen minimális (3 vékony, könnyen száradó túrapóló, 2 rövidgatya, 2 vékony hosszú, 1 termópulcsi, egy könnyű kabát, 3 fehérnemű, 2 ujjatlan póló a „ház körül”). Fehérneműt gyakran hagytam el a szárítókötélen, ezeket pótolni kellett, mert igen fontosak! Ja és a törölköző is legyen könnyű, gyorsan száradó. Legtöbb holmimat a Decathlonban szereztem be, és elégedett is voltam velük. Esőkabát legyen olyan, ami alá befér a hátizsák is, tehát poncsószerű. Sajnos az út elején főleg gyakran rajtam volt, abban én voltam a sátortestű zarándok. Teljesen úgy néztem ki benne! (Nevet.) Evőeszköz is ajánlott, ha csak nem akar az ember mindennap étteremben enni.

Egyébként nehéz ilyesmiben tanácsot adni, mert annyira relatív, hogy kinek mi a felesleges és a szükségszerű. Mondanám, hogy kispárnát ne rakjon be senki, mert, ha sátrazik, a törölköző is megteszi, de ha valaki ragaszkodik hozzá, úgysem tudom lebeszélni. Így voltam én is a hajszárítóval – le nem tudtak volna beszélni róla, magamtól kellett, hogy rájöjjek.

Vittem szemceruzát is, ez megszokás, és nem is akartam tőle megszabadulni. Persze nem mindig húzogattam a szememet, de amitől egy nő egy kicsit nőbbnek érzi magát, arról nem kell lemondani. Ezzel mind nincs gond, ha valaki bírja! Érdekes tapasztalat viszont, hogy a legtöbb bókot mindig akkor kaptam, amikor kialvatlanul, álmosan, mosatlan arccal és kihúzatlan szemmel mentem az úton. Amikor csak úgy elkullogtam volna a föld alatt, hogy rám se nézzen senki, hiszen most „szarul nézek ki…” Vicces és érdekes dolgok ezek.

KT: Mégsem lehet mindent kilóban mérni: mik a legnagyobb nehézségek, melyekkel a zarándokoknak meg kell küzdeniük?

D: Való igaz, a hátizsákban viselt terhek semmik azokhoz képest, amiket a lelkében cipel az ember. A „láthatatlan batyu” sokkal súlyosabb. Az indulással nagy terhet veszünk le a vállunkról, hiszen felvállaltunk egy döntést, amely már eleve felszabadít. De mivel sokat vagyunk egyedül az úton, van idő átgondolni a dolgokat, és bizony keményen kísértenek a démonok, melyek elhitetik velünk, hogy nem vagyunk jók, és nincs értelme annak, amit csinálunk. Én ezekkel is küzdöttem – aztán ott vannak a gyerekkori sebek, amik felnőttkorra egész problémahalmazokká nőtték ki magukat.

Meg aztán a felismerés, hogy bizony nem lehet mindentől megszabadulni, mert akkor önmagunktól akarnánk megszabadulni, hiszen a lelki sebeink alakítanak minket olyanná, amilyenek vagyunk. És ha mindet sikerülne elhagyni, akkor nem maradna belőlünk semmi. Ezt egyszerűen tudatosítani kell és el kell fogadni. Nekem az volt a feladatom, hogy összebarátkozzak saját magammal. Jórészt sikerült, hiszen nem volt más választásom. Fél évig gyalogolni olyan valakivel, akit nem szeretek? Butaság lett volna. Persze most is sokszor küzdök, van, hogy napokig. Csak ha ilyen van, akkor már tudom, hogy nincs értelme.

KT: Végül mesélj egy kicsit arról is, mit csinálsz, mikor éppen nem Caminózól? Azért beleférkőzik valamennyire a zarándokút a mindennapjaidba?

D: November 15-én jöttem haza, utána szó szerint semmit sem akartam csinálni az év hátralevő részében, csak pihenni. Mit mondjak, volt is mit kipihenni! Az út adománya, én legalábbis annak tekintem, hogy a két Camino között vettem itthon egy filctollat meg egy füzetet, és nekiálltam rajzolgatni. Az út és a vándorlással kapcsolatos dolgok megfigyelhetők a legtöbb rajzomon, ez talán nem is véletlen. Aztán megrajzoltam 2015-ös caminós csapatunkat Cicazarándokokként. Nagy cicaszerető vagyok, ezért is lettünk cicák.

Embereket (még) nem szeretek rajzolni, valahogy nem vonz. A nagy úton is sokszor rajzoltam cicazarándokokat zarándokkönyvekbe, kövekre, falakra, útjelzőkre, ahol lehetett. Aztán mikor hazajöttem, kissé „kikupáltam” őket, és képeslapokat készítettem belőlük karácsonyra, hiszen épp akkor közeledett az ünnep. Később megrajzoltam őket több Caminós helyszínen is. Most már vagy 13 féle Cicazarándok képeslapom van, úgy vettem észre, szeretik az emberek. Nyilván főként azok, akik a Caminóval és a cicákkal is jóban vannak.

KT: Szóval csak a cicák és a rajz?

D: Cicákon kívül mást is rajzolok, inkább absztrakt dolgokat. Az út másik adománya az írás, ahogy a blog kapcsán is szóba került már. A Vándorina oldalamon, a Facebookon, illetve a blogomba pár naponta írtam bejegyzéseket képekkel együtt. Sokan biztattak, hogy írjak, mert szeretik olvasni az írásaimat. A Vándorina oldal követői egyre többen lettek, most már 3000 fölött vannak. Sokakat érdekelt az utam, és mikor hazajöttem, egymás után kaptam a meghívásokat, hogy menjek élménybeszámolót tartani. Most már túl vagyok 13 előadáson – én, aki meglehetősen lámpalázas vagyok, de le mertem küzdeni.

Nagy öröm, hogy éppen Ausztriába készülök, ugyanis az Innsbruck környékén élő magyarok – akik befogadtak az úton – szintén meghívtak egy beszámolóra az Innsbrucki Magyarok Házába. Nagyon jó érzés. Most épp oda készülök, Győrben vesz fel kocsival egy Orsi nevű lány, akinél megszálltam Zirlben, és akivel azóta is nagyon jóban vagyok! Ezek olyan élmények, hogy azt el sem lehet mondani.

Továbbá a zarándoklat sem ért véget, hiszen már kétszer szerveztem közösségi zarándoklatot, az elsőt Vizy Peti vándorral együtt, aki maga is nagy inspirálóm volt a nagy útra. Ez Győrtől Lébényig tartott. A másik Tihanytól Vászolyig, június 1-jén, a nagy utam indulásának emlékére. Szeretem összehozni az embereket, hogy mutassak nekik valami jó dolgot, mert a zarándoklás igenis jó dolog!

Dolgozok a könyvem megírásán is – néha elkap az alkotói válság, de hiszem, hogy épp akkor fog elkészülni, amikor el kell készülnie. Az előadások miatt páran támadtak, hogy magamutogatás, és ennek már semmi köze a zarándoklathoz. Én azt gondolom, igenis van köze hozzá. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek mást kap az útólt. Én túl sokáig fordultam befelé – most szeretnék adni végre az embereknek valami jót, valami értéket. Az pedig, hogy saját lelki harcainkkal és tapasztalatainkkal együtt mutatjuk be a zarándokutat, igenis érték.