„Az első kis csoda, amit a Caminón kaptam, annyira váratlanul ért, hogy nyomban elsírtam magam” − Édua útja (3. rész)

“Egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek.” (Paulo Coelho)

Szeretek itt lenni. Leginkább azért szeretek, mert történnek csodák. Váratlan pillanatokban, nehéz helyzetekben. Apró gesztusok ezek. Figyelmesség, segítség, szeretet. Az emberektől. Az úttól. Az élettől. Sajnos mi, emberek hajlamosak vagyunk elsiklani ezek felett a mindennapi csodák felett, vagy egyszerűen csak természetesnek vesszük a jelenlétüket. De itt valahogy minden más. Sokkal nyitottabb, sokkal őszintébb, sokkal egyszerűbb.

camino-de-santiago
Édua Útja 1. rész (katt a képre!)

Talán azért mert mindenki lecsupaszítva érkezik ide. Maga mögött hagyva a társadalmi elvárásokat, a morcos hétköznapokat, a rutint, a megszokást, az unalmas és monoton életet. Olyan ez mintha megszűnne minden korlát, minden merevség. Hirtelen az ember befogadó lesz és bátor, bízni kezd a többi emberben,  bízni kezd az útban és legfőképpen bízni kezd önmagában…

Az első kis csoda, amit kaptam, annyira váratlanul ért, hogy nyomban elsírtam magam.

Egy hosszú és fárasztó napon voltam túl és mindennél jobban vágytam már egy ágyra és némi meleg ételre, de az albergue egyszerűen nem volt ott ahol lennie kellett volna. Az utcák üresek voltak, a helyieknek és a zarándokoknak egyaránt hűlt helye volt. Bolyongani kezdtem a környéken hátha kiszúrok egy táblát vagy bármit ami segíthet. Semmi. Aztán megláttam egy férfit. Idős volt és nagyon sietett valahova. Szaladni kezdtem utána és kiabálni.

camino
Édua Útja 2. rész (katt a képre!)

Ő megállt és nyomban rázni kezdte a fejét, hogy nem beszél angolul majd faképnél hagyott. Dühös voltam és szomorú. Nem értettem a hirtelen ridegséget. Leültem egy padra, levettem a táskám és éreztem, hogy megint sírás közeli állapotba kerülök. Alig telt el két perc és a férfi, aki az imént elsietett hirtelen előttem állt. A kezemben lévő credencialra mutogatott és kérdőn hajtogatta, hogy peregrina, peregrina!? Bólintottam és éreztem, hogy képtelen vagyok tovább visszatartani a sírást…

Ő elmosolyodott és egy papírdarabot vett elő a táskájából. Rajzolni kezdett. Templomot, kapukat, rendőrséget, aztán csak magyarázott. Igazából egy szót sem értettem abból amit mondott mégis olyan volt  mintha minden világos lenne. Hálás voltam, hogy visszafordult és segített. Az órájára mutatott és tudtam, hogy késében van. Aztán legyintett egyet és kézen fogott. Elindultunk együtt. Ő magyarázott, én bólogattam. Pár sarokkal később elváltunk. Megszorította a kezem, megölelt és jó utat kívánt. Én pedig csak bámultam a kis rajzolt térképem és vigyorogtam, mint a tejbe tök.

camino_09

A következő napokban a kezdeti nagy hullámvölgyeket az egyhangúság váltotta fel. Monoton táj, monoton időjárás, monoton hangulat. Pedig imádom a hegyeket, az erdőt, szeretem a fák illatát, az apró zörejeket, a csendet, amit csak a madarak csicsergése szakít félbe. De ez most valahogy más volt. Annyira egyhangú, hogy már szinte lehangoló. Néha azon kaptam magam, hogy csak bámulok ki a fejemből és robotikusan megyek előre.

Eleinte még járt az agyam, pörögtek a gondolatok és az emlékek. Néhány pillanatra újra gyerek voltam, felsejlettek a régi családi kirándulások a Bakonyban, a hegymászás Erdélyben sőt még az első nagy futásom is egy búzatáblán keresztül. Valamiért a fejembe vettem, hogy fel akarok mászni a mögötte található vadász lesre.

Eszembe jutott, hogy mennyire jókedvű voltam akkoriban és boldog.

Aztán persze az elmúlt egy évemre gondoltam és elöntött a szomorúság. Ha arra az erős és bátor kislányra gondolok, aki régen pillanatok alatt fent volt egy fa tetején és a horzsolásokon csak nevetett, egyszerűen nem értem mi történt velem az évek alatt. Azt pedig végképp nem, hogy-hogy kerülök most ide…

vagi-edua

Egy idő után azon kaptam magam, hogy a fejem kiürült és csak lépdelek előre. Jó pár kilométer telhetett így el. Az agyam leblokkolt és minden gondolatot száműzött. Olyan érzés volt, mint nyáron feküdni a vitorláson a víz közepén. Amikor ugyan érzed a nap melegét és a szellőt az arcodon, de csak lebegsz és távolinak tűnik a világ. Olyankor úgy érzed, minden mindegy. Mindegy, hogy mennyi az idő, mindegy, hogy meddig maradsz, mindegy, hogy mi történik. Semmi nem számít, csak az a nyugalom és béke ami legbelül van. Mert a valóságom most nem egy szép világ, még csak nem is egy unalmas vagy egyszínű történet, hanem egy végletekig lehangoló és szomorú dráma.

A befelé fordulásból egy ismerős jókedvű hang hozott vissza a valóságba. Egy férfi, Vincent. Egy bárban már találkoztunk korábban, a pultnál szólított le és érdeklődött merre tartok és mennyi időm van. De szinte rögtön indult is tovább a kis csapatával így nem fejeztük be a beszélgetést. Most egyedül volt, valahol elhagyta a többieket. Mellém lépett és beszélgetni kezdtünk. Az önkéntes magányom után, üdítő volt a jelenléte. Hirtelen már a táj sem tűnt annyira monotonnak.

camino_01

Együtt hagytuk magunk mögött a kilométereket miközben egyre jobban megismertük egymás életét. Ő fogyatékossággal él. Nem fejlődtek ki rendesen a végtagjai, a lábfeje, a keze. Az egész élete egy küzdelem, de ő mégis nevetve meséli, gondosan kiemelve a boldog emlékeket a pozitív konklúziókat. Csodálattal figyeltem ahogy beszélt az életről. Kiskora óta rengeteg nehézségen ment át és minden amit elért hatalmas küzdelmek árán sikerülhetett csak neki, de ő mégsem adta fel. Nem siránkozik, nem sajnáltatja magát. Egyszerűen csak kiélvezi élete minden percét. Egyszerűen csak a lehetőségeinek megfelelően él és boldog.

Annyi minden miatt siránkozunk feleslegesen.

Annyi jelentéktelen dolognak adunk túl nagy jelentőséget miközben csak egyszerűn örülnünk kéne, és minden napot megünnepelni amit itt a Földön tölthetünk. Hálásak lehetünk, hogy láthatjuk reggel felkelni a napot, hogy megölelhetjük azt akit szeretünk, hogy önfeledten nevethetünk vagy sírhatunk ha éppen azt érezzük. Mert a lényeg, hogy érzünk. Akkor is ha fáj, akkor is ha úgy fáj mint most nekem. Bármennyire vágyom rá, hogy elmúljon és ne fájjon többé örülnöm kéne, hogy fáj. Mert ez a fájdalom azt jelenti, hogy volt valami, volt valaki aki igazán fontos volt, akit jobban szerettem bárminél és bárkinél ezen a világon…

el-camino

Pár órával később már ismét egyedül sétáltam, csak már Bilbao utcáin. A Vincenttel folytatott beszélgetés után hirtelen úgy éreztem a problémám apróra zsugorodott. Nekem mindenem megvolt. Támogató család, csodálatos barátok, ép test, …ép lélekről inkább ne beszéljünk… De nekem soha nem kellett szenvednem a kiközösítéstől, a munkahelyi megkülönböztetéstől, soha nem voltam más, mint a legtöbb ember. Legbelül éreztem, hogy nem szabad lealacsonyítanom a problémám, mert

mindenki élete más, mindenkinek más nehézségek, más akadályok jutnak,

sőt nyilván azzal is tisztában vagyok, hogy mindenki máshonnan indul. De mégis. Annyira sokkolt a története és a lankadatlan pozitivitása, hogy már-már kellemetlenül éreztem magam a folyamatos kiborulásaimtól. Elhatároztam, hogy aznap este nem engedek a rossz hangulatomnak és ha törik ha szakad élvezni fogom az életet és Bilbaot. Hirtelen mindennél jobban érezni akartam, hogy élek, szórakozni akartam, bort inni, nevetni, táncolni… és egy pillanatra elfelejteni mindent ami miatt itt vagyok…

camino_07
Következik Bilbao…