Kultúra

A spanyol film minden öröme és bánata

Molnár Péter | 2014-11-28

Noha a laikus nézők számára a spanyol film látszólag ismét fellendülőben van, néhány fesztivál- és közönségsiker még nem tünteti el nyomtalanul a bajokat. Az El País napilap egymásmellé ültette az utóbbi évek legsikeresebb spanyol rendezőit, mi pedig a legérdekesebb gondolatokból szemezgettünk.

Noha a laikus nézők számára a spanyol film látszólag ismét fellendülőben van, néhány fesztivál- és közönségsiker még nem tünteti el nyomtalanul a bajokat. Az El País napilap egymásmellé ültette az utóbbi évek legsikeresebb spanyol rendezőit, mi pedig a legérdekesebb gondolatokból szemezgettünk.

El País: Azt mondják, a filmeknél nincs egyértelmű recept a sikerre. Igaz ez?

Emilio Martínez-Lázaro: Recept az nincs, de ha azt akarod, hogy sokan lássák a filmet, elég egyértelműnek kell lenned. Nem tehetsz be finom utalásokat abban a hitben, hogy majd úgyis megérti mindenki.

Santiago Segura: Lehet, hogy van sikerformula, de én nem ismerem. Vannak filmek, amiket megnézek és azt mondom magamnak, „basszus, ez robbanni fog”, aztán egy fillért sem termel ki. Vagy fordítva, „ez mekkora hulladék”, és végül óriási siker lesz. Szóval ennyi érzékem van hozzá. Meg másoknak is. Semmi. De basszus, ez még Amerikában is így megy! Kalkulációk, tesztvetítések, meg mindenféle parádé ide vagy oda, és még ők is akkorát buknak, mint az állat… illetve bocsánat, megrettentő sikertelenséggel találkoznak.

Alberto Rodríguez: Én csináltam olyan filmet, mint mondjuk a 7 vírgenes, amitől 10 ezer nézőt sem vártam, és végül egymillióan látták.

Daniel Monzón: Velem is ez történt a 211-es cellával. Nem hittem, hogy a nagyközönség számára megfelelő lesz: túl brutális volt. Igazából még az egyik produceri munkatárs is azt javasolta nekem a forgatás felénél, hogy változtassam meg a film végét. Erre megkérdeztem tőle: „és akkor legyen az, hogy a főszereplő kisétál a börtönből és azt mondja «ne tudd meg milyen kemény napom volt»”? A néző nem fogadja el, ha felrúgod egy film szabályait.

Daniel Monzón és 211-es cella
Daniel Monzón (középen) a 211-es cella forgatásán

Santiago Segura: Én azt gondolom, hogy a spanyol emberek szeretik a hazai filmeket. Ez igaz a mozira, de még a sorozatok esetében is. Meg lehet nézni, hogy a La Sexta csatorna mennyit próbálkozott, hogy az embereknek eladja a Maffiózókat, és nem ment. Ugyanez a Trónok harcával. És ezek baromi jók amúgy! De az emberek a spanyol sorozatokat nézik, és ez bármikor bejöhet a mozinál is.

Emilio Martínez-Lázaro: Van egy nagy különbség köztünk és az amerikaiak között. Az ottani filmekhez van reklám. Itt nagyrészt semmi. Hogy akarsz sikeresen bemutatni egy filmet, ha az emberek azt sem tudják, hogy létezik?

El País: Az Önök filmjeit kereskedelmi televíziók támogatták. Ez mennyiben járult hozzá a sikerhez?

Santiago Segura: Ez úgy van, hogy az Egyesült Államokban nem zárhatsz le egy költségvetést, amíg legalább 30 százaléka nincs meg a reklámra. A 8 és fél millió euróból, amibe a Torrente 5 került, kettő a reklámra megy. Így lett kitalálva, mert az nem megy, hogy felveszem a Torrentés-pólómat és hátha bekerülök a tévébe.

Torrente 5
Santiago Segura, színész-rendező a Torrente 5-ben

Emilio Martínez-Lázaro: Azt hiszem, ha kicsit tovább tekintünk a mi négy filmünknél (Ocho apellidos vascos; El niño; La isla mínima és Torrente 5), amiket valóban kereskedelmi televíziók támogattak, mégsem gondolhatjuk, hogy ez lenne az egyetlen járható út. Ugyan már! Lennie kell filmiparnak, amit az állam segít. Ne szégyenlősködjünk: a filmeket támogatni kell, basszus, mint egy csomó más iparágat, mint az autógyártást és ilyeneket.

Santiago Segura: Hát, ha nekem a filmek bevételének 11-12 százalékát odaadnák, hogy csináljak belőle egy filmalapot, mint ami Franciaországban van, már nem is lenne szükségem állami támogatásra. Az emberek amúgy is utálják azt a szót, hogy „állami támogatás”.

 

A siker Spanyolországban csak egy délibáb. A siker itt nem más, mint túlélni és megcsinálni a következő filmet.

— Alberto Rodríguez

 

Alberto Rodríguez
Alberto Rodríguez, rendező (7 vírgenes; La isla mínima)

El País: De mégis, a filmjeiknek köszönhetően az emberek nemcsak a spanyol filmekhez, hanem a mozitermekbe is visszatértek…

Santiago Segura: Emiliónak és az Ocho apellidos vascosnak köszönhetően az embereknek újra eszébe jutott, hogy nem ugyanaz 500 fickóval együtt nevetni egy moziteremben, mint tableten vagy a tévében megnézni egy filmet.

Emilio Martínez-Lázaro: Amikor megtudtam, hogy mennyien töltötték le a filmünket a mobiltelefonjukra, még a lélegzetem is elállt.

Santiago Segura: Beszarás, hogy manapság a moziban kis fénypontokat látsz, az emberek whatsapp- meg twitter-üzeneteket küldözgetnek. Mindenki a saját kis világában él, ezért is nehéz találni egy olyan történetet, ami másfél órára tényleg leköti a nézőt.

El País. És a kalózkodás? Mit lehet tenni, hogy megállítsuk?

Emilio Martínez-Lázaro: Onnantól kezdve, hogy az Ocho apellidos vascost le lehetett tölteni, a nézettség 50 százalékkal visszaesett.

Emilio Martínez-Lázaro, rendező
Emilio Martínez-Lázaro, az Ocho apellidos vascos forgatásán

Daniel Monzón: A kalózkodás lenulláz és kicsinál. Nem igaz, hogy nem lehet elleni küzdeni. Az illegális letöltések mindenki számára károsak, kivéve persze a telekommunikációs cégeket.

Santiago Segura: És miért? Egy miniszterelnök, ha leköszön, hol szokott elhelyezkedni? Ezeknek a szolgáltatóknak óriási hatalmuk van.

Emilio Martínez-Lázaro: Egy olyan törvényre van szükség, ami valódi büntetésekre ad lehetőséget, mint az Egyesült Államokban, Angliában, Németországban…

Daniel Monzón: Németországban egyszer csak kapsz egy levelet, hogy jogtalanul töltöttél le valamit és ezért megbüntetnek, másodszorra már drágul a büntetés és harmadszorra kikapcsolják a vonalat.

Santiago Segura: Azért én soha nem kriminalizálnám a felhasználót. Az idétlen és béna kormányok azok, akik hagyták, hogy mára egy generáció fizetés nélkül hozzáférhessen a kultúrához…

Az interjú teljes hosszában itt olvasható.