Mit kezdjünk a spanyolok zenei ízlésével?

A listát és a folyóirat közönségének voksait természetesen nem lehet megkérdőjelezhetetlen értékítéletként kezelni, hiszen törvényszerű, hogy egy ilyen jellegű szavazás inkább az adott közeg fősodrának kedvez, míg könnyedén láthatatlanná teszi a kevésbé populáris, invenciózusabb rétegzenét. Mégis vannak döbbenetes vonások abban, amit az egyik legnagyobb zenei lap összeállítása sugall a spanyolok ízléséről.

A nyolcvanas évek legfontosabb globális történéseire és ezek utóhatására nagy vonalakban rezonáló 2001-es Los Piratas-sláger, a Los años 80 vezeti a húsz tételt számláló toplistát, melyben látványosan dominálnak az egymáshoz megtévesztően hasonló, lágy gitárdallamokkal megtámogatott popszámok, ahol az ének érzelmes férfihangja és a monoton hangszeres játék – olybá tűnik – megkerülhetetlen alapeleme szinte mindegyik alkotásnak. A szűk zsáner-keresztmetszet persze a magazin profiljához is illeszkedik (lásd a megbízható választásokat a nemzetközi dalok esetében is), a lista egyes elemeinek

végighallgatása azonban már-már gyanús következetességet vet fel a spanyol olvasók preferenciáit illetően.

Sem a műfajt sem a hangszerelést tekintve nem figyelhetők meg tehát jelentősebb kivételek a spanyol Rolling Stone olvasóinak toplistájában, így szinte már felüdülésnek számítanak olyan darabok, mint a harmadik helyen a flamencót poposító Joaquín Sabina, vagy a hard rock felől érkező, de az itt szereplő Dulce Introducción al Caos című balladájában ugyancsak az átlag felé húzó Extremoduro a tizedik helyről. Ilyen körülmények között szinte már avantgárdnak hat a szintetizátort és női éneket mozgató El columpio asesino, mely Toro című dalával a tizenötödik helyet csípte el. Ugyanakkor a pamplonai banda kapcsán a magazin kiemeli, hogy az itt szereplő daluk „a könnyebben megfogható, fülbemászóbb és derűsebb arcukat mutatja.”

A feltűnően egyhangú listába a KultúrTapas által is „spanyoltalansága” okán említett Russian Red is változatosságot hoz, ahogy az itt sereghajtó The Sunday Drivers is az angolszász popzene hatásainak túltengése miatt tud a fő csapásirányoktól valamelyest eltérő muzsikát mutatni. Hogy lehet ilyen sokszor szinte ugyanaz a produkció a lap olvasói által összeválogatott dicsőségfalon? A nyomasztó jelenség okait kutatva a retorikai túlzásokra fogékony kíváncsiskodó érdekes adalékokba és hajmeresztő esetekbe is belefuthat a spanyol nyelvű interneten, melyek további szempontokat vethetnek fel az ország mainstream popzenekultúrájának ízlésterrorjával kapcsolatban.

Egy friss felmérés szerint Spanyolország lakosságának 85 százaléka számára a zenehallgatás a legvonzóbb kulturális tevékenység: a spanyolok sokkal szívesebben teszik be kedvenc zeneszámukat, minthogy olvasásba, filmnézésbe fogjanak vagy kiállításra menjenek. Ugyanez a statisztika számol be arról is, hogy a megkérdezetteknek mindössze 8 százaléka játszik valamilyen hangszeren. Az adatok esetleges összefüggéseiből kiinduló spekulációkat persze mindenki saját vérmérséklete szerint vegye számításba.

Más források az utóbbi évek Eurovíziós versenyeinek szerény eredményeiben is az uralkodó helyi popzene sajátos mivoltának igazolását látják (az ország indulói 1995 óta nem értek a dobogó közelébe, legutóbb 1969-ben győzött spanyol produkció a dalversenyen.) A magyarázatból a szerzők szerint kiviláglik, hogy Spanyolország zenei ízlése jelentősen különbözik Európáétól, és inkább Latin-Amerikáéhoz áll közel.

Ennek némileg ellentmondanak olyan − természetesen a maguk helyén kezelendő − vélemények, melyek szintén kiemelt kérdésként említik a spanyol zenei ízlés témáját, de ezt arra használják, hogy élcelődve rivalizáljanak más spanyol-ajkú országokkal. Az alábbi írás például leszögezi, hogy a spanyol labdarúgó-válogatott középpályása, Xabi Alonso a jó zenei ízlés ékes példáját nyújtja Twitterén (noha a megdicsért válogatás egy spanyol előadót sem említ), míg a világbajnokságon sokkal meggyőzőbb teljesítményt mutató Mexikó szövetségi kapitánya és néhány játékosa is nevetség tárgyává válik saját kedvenc dalai okán.

A gúnyolódáson túl sokkal súlyosabb következményei is előfordulnak az előíró természetű hozzáállásnak, ami nehezen tűri a zenei sokféleséget. Valószínűleg a zenei ízlése miatt lett zaklatások célpontja az a 16 éves spanyol lány is, aki végül öngyilkosságba menekült az őt ért elharapózó bullying elől. Bár az interneten elterjedt eset valóságalapja kétes, a zenei ízlés kérdésének ilyen összefüggésekben történő felbukkanása is illusztrálja, milyen érzékeny problémáról van szó. Homlokráncolásra adhat okot továbbá, hogy alkalmanként még az El País mérvadó felülete is lehoz kis színeseket olyan szalagcímekkel, mint például „Szereted az indie zenét? Akkor nincs rendben az önbecsülésed”.

A fentieket elnézve a sors furcsa fintorának tűnhet, hogy éppen egy spanyol tudós-csoport hívta fel a figyelmet arra a jelenségre, hogy az utóbbi években a világ zeneszámai egyre inkább homogenizálódnak és egyre kiszámíthatóbbak. A Scientific reports nevű tudományos folyóiratban publikált tanulmányban közel félmillió, 1955 és 2010 között felvett dalt elemeztek számítógépek segítségével (az összes számot végighallgatni 16 évbe telt volna), és kimutatták, hogy a bennük használt zenei hangok változatossága a jelen felé haladva folyamatosan csökken. A sztenderdizáló trend ráadásul a hangszerek kiválasztásában is megfigyelhető, amiket egyre nagyobb hangerővel szólaltatnak meg  a bandák (ez utóbbi a hangfelvétel és -keverés sajátosságaira utal).

A gondolatmenet konklúziójaként ugyanakkor semmiképp sem javasoljuk, hogy bárki is elhamarkodottan botfülűnek tartsa a spanyolokat, inkább az ország zenei sokféleségének felkutatására, az értékek megismertetésére buzdítunk, amivel árnyalható lenne az olykor igencsak lehangoló kép. Szerencsére nem kell túl sokat kutakodni, hogy például az idei évértékelők között találjunk a spanyol Rolling Stone magazinban látottnál változatosabb, zenei finomságokra nyitottabb összeállítást. A jól sikerült albumok és a fülbemászó dalok választéka is szélesebb annál, minthogy felelőtlenül leírjuk a spanyol könnyűzenét. Ezt hamarosan a KultúrTapas stábja is bebizonyítja saját listájával, ahol a szerzők személyes kedvencei kapnak majd helyet.

Köszönet María Martínez Pinillának a cikkhez nyújtott segítségéért.