El Derbi de Madrid: Az indiánok örök harca Puskás vikingjei ellen

Ha a spanyol klubfutball klasszisát a nemzetközi porondon elért fantasztikus eredmények bizonyítják, vajon mi mutatja a csapatok mögött álló szurkolók végtelen szeretetét és ragaszkodását? Hát a becenevek, amiket a kedvenceiknek adnak. Azokból pedig bőven akadt az elmúlt évszázad során, ahogy az egymás kárára elsütött rigmusokból és gúnynevekből. Egy évszázados rivalizálás kulisszái következnek.

Két címer, két mez, két stadion, két világlátás – egy város. Íme a hozzávalók egy igazi derbihez, ami lassan 120 éves. Az Atléticót 1903-ban alapították Madridban tanuló baszk diákok, akik az öt évvel korábban megszülető bilbaói Athletic Club emlékét magukkal hozva a spanyol fővárosban is saját klubra vágytak. Nem utolsó sorban azért, hogy ne kelljen a Madrid FC-hez csatlakozniuk. Ennyi elég is volt, hogy megszülessen egy örök rivalizálás a későbbi királyi gárdával szemben.

A spanyol polgárháborút követően a két csapat állandó harcot vívott a spanyol bajnokságban, olyannyira, hogy a Real Madrid legendája, Alfredo Di Stéfano ekkoriban az El Clásicónál is fontosabbnak tartotta a madridi derbit. “Felejtsék el a Barcelonát, aki igazán megkeserítheti a dolgunkat, az Atlético.” – jelentette ki a spanyol futball akkori legfontosabb alakja. Becenevet mégsem ő szerzett a madridi fehéreknek, hanem legendás csapattársa, Puskás Ferenc.

Puskás vikingjei

A mi Öcsink, az ő Panchójuk jóval fénykora után érkezett Madridba, a plusz kilókkal vívott harcáról pedig már akkor legendák keringtek a városban. Első, 1958 októberében lejátszott El Clásicóján rögtön vitriolba mártott tollal írtak róla a spanyol újságírók: lassúnak, csupán „egykori Száguldó Őrnagynak” titulálták Puskást egy olyan mérkőzés kapcsán, ahol Czibor Zoltán kiállításáig három magyart is láthatott a pályán a barcelonai közönség. A Francisco, vagyis Ferenc után Panchónak becézett magyar klasszis hazai grundokon edzett akaraterejét ekkor még nem ismerték Spanyolországban.

Talán nem véletlen, hogy másodvirágzása egybeesett a Real Madrid történetének első sikerkorszákával is, amihez természetesen klasszisok sorának kivételes tehetsége kellett. A Di Stefano, Gento, Kopa és persze Puskás fémjelezte együttes 1960-ban, sorozatban ötödször is elhódította a Bajnokcsapatok Európakupájának-trófeáját, méghozzá a glasgow-i döntőben Puskás 4 góljának köszönhetően. Az Eintracht Frankfurt ellen nyújtott teljesítményét látva aligha nevezték őt többé “egykori” Száguldó Őrnagynak, a németek felett aratott 7:3-as győzelem egészen más jelzőket inspirált.

     

A 12 góllal végül a sorozat gólkirályi címét is begyűjtő Puskás kivételes formája, valamint a döntőben mesterhármast jegyző Alfredo Di Stéfano játéka a Hampden Parkban tátott szájjal jegyzetelő nemzetközi újságírók fantáziáját egészen drámai asszociációkra késztette. Az angol The Times újságírója sem fukarkodott a dicsérő jelzőkkel: azt írta, a Real Madrid úgy gázol át Európán, mint egykoron a vikingek. Innen származik a csapat máig népszerű „los vikingos” beceneve, amelyet így tulajdonképpen Puskásnak köszönhetnek Madridban.

Athletic Club Sucursal de Madrid

A vikingek, vagy épp a később legendássá váló matracok az ősi rivalizálás első fejezetekor azonban még sehol sem voltak. Rengeteg angol kifejezés viszont igen. A csapatnevekben, vagy épp a játék leírásában gyakran megjelenő anglicizmusok a ködös Albionból származó játék világában aligha okoztak meglepetést a kontinensen (lásd még a magyar ’korner’ és ’taccs’ máig ismert kifejezéseket), így a madridi Football Club bátran összemérhette erejét a madridi Athletic Club fiataljaival.

  Atlético-szurkolók a polgárháborúban (3:00-től)

Utóbbiak a Bilbao fiókcsapatának (Athletic Club Sucursal de Madrid) számítottak, a Franco-diktatúra mindent elsöprő spanyolosításakor azonban –  névleg – fordult a kocka: a madridiak fuzionáltak a légierő csapatával és Atlético Aviaciónra változtatták a nevüket, míg a baszkok kénytelenek voltak hátrahagyni hagyományos angol nevüket. Így született meg az Atlético de Bilbao, és természetesen a Real Madrid Club de Fútbol is 1941-től. Bár Baszkföldön a diktatúra végeztével visszavették a klub eredeti nevét, a Real Madrid érthető módon már sosem tért vissza a "Football Clubhoz".

Ki a király?

A híres királyi gárda egyébként meglepő módon nem is volt mindig királyi. Az alapítástól számított két évtizedben sem – ezért nem találjuk például az „R”-t a címer betűi közt. A klub csupán 1920-ban kapta meg a „Real” előtagot XIII. Alfonz királytól. Így nem csoda, ha az itthon gyakran csak Realnak hívott madridiakat Spanyolországban sosem szólítják így, hiszen az elnevezés (mindig egy „La”-névelő kíséretében) a San Sebastián-i Real Sociedadot illeti. Talán azért, mert a fent említett XIII. Alfonz a baszkokat már 1911-ben kitüntette az elismerő címmel − a spanyol királyok állandó nyári rezidenciája elvégre az északi üdülővárosban volt.

Elő a matracokkal, indiánok!

Spanyolországban úgy tartják, az elmúlt két évtizedben a poklot és mennyet egyaránt megjárt a matracosoké az egyik legkitartóbb szurkolótábor… De miért „matracosok”? A colchoneros becenévnek egy történelmi hálószobatitok az oka, mégpedig a spanyol polgárháború utáni időszakban tömegtermékké vált piros-fehér csíkos ágybetét. Kezdetben talán gúnyosan hasonlították a játékosokat matrachoz (spanyolul colchón), aminek az anyagából állítólag a mezek is készültek egykor, de mostanra ez a klub nevének szinonimájává vált.

Van azonban a klubnak egy másik beceneve, amely a magyar szurkolók számára kevésbé ismert. Az indios („indiánok”) elnevezéssel kapcsolatban két elméletet szoktak emlegetni. Az egyik szerint a klub nagy sikereket hozó időszakában, az 1960-’70-es években nagy számban leigazolt dél-amerikai játékosok miatt kezdték el ezen a néven emlegetni a csapatot, ami kicsit később, Hugo Sánchez érkezésével újabb löketet kapott a '80-as években. A mexikói ászt a gólkirályi cím megszerzése után leigazolta a Real Madrid, ám a szurkolók addigra már rákaptak a becenévre. Hogy mennyire? Elég egy pillantást vetni az Atlético kabalaállatára.

A másik magyarázat ezúttal nem prózai, sokkal inkább költői: a 2017-es stadionváltás előtt joggal mondhatták az élénkebb fantáziával megáldott drukkerek, hogy az Atlético úgy székel a Manzanares-partján, mint egy indián törzs a folyó mentén. Hogy csíkos öltözetet hordanak, és az ő legnagyobb ellenségeik is a fehérek, már csak hab volt a tortán… Azon a tortán, amit a másik oldalon is előszeretettel emlegetnek.

Az Atlético indiánjaival harcoló fehéreket – legyünk politikailag korrektek: az első számú mez után vitathatatlanul "blancos" – gyakran egy süteménnyel azonosítanak. A merengue kifejezés ugyanis szintén a madridi klub hagyományos hófehér mezére utal, bár egy dominikai táncot is számon tartanak a világban ezen a néven. A spanyol gasztró- és Real Madrid-rajongók bátran utánanézhetnek a habcsók-szerű édesség receptjének, hogy ezzel ünnepeljék a sikereket. Az elsőt akár a következő derbin.

Persze ehhez a piros-fehéreknek is lesz egy-két szavuk. A klub ugyanis az elmúlt évtizedben ismét régi fényében ragyog, és a rossz emlékű "pupákoknak" nyoma sincs. Pedig ez a gúnynév egyenesen a klub egykori elnökétől és stadionjának névadójától származik. Az 1974-es BEK-döntőben a Bayern München az utolsó pillanatban egyenlített az Atleti ellen, a megismételt meccsen pedig négyet rámolt be a testben-lélekben megtört matracosoknak. A siker kapujában elbukó csapatról Vicente Calderón klubelnök azt mondta: „Somos el Pupas Fútbol Club” („Mi vagyunk a Pupák FC”).

Egy madridi becenév a sok közül, ami lassan feledésbe merül.

Start typing and press Enter to search