„Én nemhogy katalánul, de spanyolul se tudok” − Önmegvalósítás és önkénteskedés Barcelonában

Este tíz óra van, amit két hete, mióta itt élek Barcelonában, anélkül tudok, hogy ránéznék az órára. A ma esti közösségi katalán csörömpölést (cacerolada) kiegészítette egy tegnap bejelentett sztrájk, ami miatt ma nekem sem kellett dolgoznom, ráadásul még a Güell Parkba is bemehettem ingyen, időpont foglalás nélkül. De kezdjük az elején.

Már három éve tudom, hogy egyszer el szeretnék menni önkéntesnek az EVS-sel, csak mire tudomást szereztem erről a lehetőségről, már egyetemista voltam. Nem akartam emiatt csúszni, így tűkön ülve vártam, hogy eljöjjön az én időm. És el is jött… Nem mondom, egy idő után már kezdtem kétségbe esni, miután sorra utasították vissza a nehéz munkával összeállított, önéletrajzzal és motivációs levéllel kiegészített jelentkezéseimet, de sokan biztattak, hogy ne adjam fel, valahova sikerülni fog. És sikerült. Nem is akárhova.

Bár a szakdolgozatot még nem írtam meg, de már olyan régóta vágytam erre az útra, hogy egyszer végre muszáj volt azt mondanom, hogy most. Mert amikor az ember érzi, akkor kell megtenni, de hajlamosak vagyunk lépésenként haladni a listán. Egyetem, munka, pénz, ház, esküvő, gyerek… Én el tudtam volna magam képzelni egyetem nélkül egy ideig az érettségi után. Ismertem magam, de nem eléggé ahhoz, hogy tudjam, mit is akarok valójában.

Nem hiába mentem magyar szakra, mindig is írni és olvasni szerettem a legjobban. Majd fotóztam, filmeket néztem, megpróbálkoztam a kritikaírással, de egy idő után a tehetségemben való hitem megkérdőjeleződött, és már nem akartam többet alkotni. Ülni a négy fal között, miközben a dolgok azon kívül történnek. Így lettem nem hivatásos utazó, először országon belül, majd határon és határokon kívül is. És most itt vagyok, Katalóniában.

Júliusban, munka közben kaptam az e-mailt, miszerint örömmel értesítenek, jöhetek Barcelonába, vehetem is a repjegyet, kaptam infókat, hogy miket intézzek el, milyen dokumentumokat kell elküldenem, aztán a fogadó szervezetem augusztusra bezárt, így nem nagyon lehetett velük kommunikálni. (Nem mintha most nagyon tudnék, tekintetbe véve, hogy

én nemhogy katalánul nem tudok, de spanyolul se,

az irodában két ember beszél csak angolul, a többiek alig, de azért igyekeznek.) Szerencsére kiderült, hogy nem én leszek az egyedüli magyar, Sárival gyorsan fel is vettük a kapcsolatot, együtt vettük meg a jegyet, aztán úgy jött ki, hogy egyszerre is mentünk Gödre a felkészítő tréningre a küldő szervezetünkhöz (Fiatalok a Vidékért Egyesület).

Barcelona
Barcelona insider, mehet? (katt a képre)

Majd ahogy közeledett az indulás napja, egyre jobban izgultam olyanok miatt, hogy mit hozzak, beleférek –e a súlykorlátozásba (abba simán, csak a bőröndbe nem, a megvett 32 kg helyett nekem 22 kg volt), rendben lesz –e a kézipoggyászom a becsekkolásnál, ugye nem robbantják fel alattam a gépet, mit fogunk dolgozni, milyenek lesznek a munkatársak, és a legfontosabb, amit még akkor sem tudtam amikor a lakásom felé tartottunk, hol és kivel/kikkel fogok én együtt élni 10 hónapon keresztül.

Mikor megérkeztünk szeptember 20-án reggel 9 óra körül, senki nem tudott semmit. Délután négyig először az irodában ültünk, aztán mászkáltunk kicsit a környéken, de Sárival csak arra vártunk, hogy kipakolhassunk és aludhassunk végre (reggel 6:05-kor indult a gépünk Budapestről Barcelonába).

Én még szerencsés voltam,

kaptam egy külön szobát és egy kedves hölgy lakótársat a macskájával − akivel van egy kis háborúnk. Ő mindenáron be akar jönni a szobámba, én meg minden egyes alkalommal kizavarom. Lehet, hogy ő is csak szavazni szeretne… De másnak egy hostelben kellett aludnia pár napig, mert nem találtak időben elég szállást az önkénteseknek.

park-guell
Segítség, utazom Barcelonába! Gyorstalpaló a legfontosabb kérdésekkel (katt a képre)

Aztán az első fél hét a La mercé fesztivál körül forgott, esténként mindenhol koncertek, ünneplő tömegek, szemét, majd gyors feltakarítás. Vasárnap volt a szent ünnepe, hétfőn emiatt munkaszüneti nap, aztán már nem is emlékszem, hány nap múlva kellett bemennem az irodába ténylegesen dolgozni is valamit.

A két városban még nem is voltam, ahova azért kell mennem, mert két Youth Centerben fogok fiatalokkal tevékenykedni ha épp nem az irodában vagy valamilyen fesztiválon leszek. Holnap lesz az első alkalom, hogy elmehetek végre egy ilyen ifjúsági központba, tehát erről még nem tudok részletesen beszámolni.

barcelona-utcai

És az itteni helyzetről sem. Mint említettem már korábban, nem beszélem a helyi nyelvet. Indulás előtt ez aggasztott a legjobban, és szerintem senki ne legyen ilyen hülye mint én, de mostmár kezdem látni az előnyeit is. Ha pl. nem akarok beszélgetni valakivel, ez eléggé jó kifogás. Viszont egyszer egy buliban nem jött be, sajnos a srác tudott angolul, bár a zene erőssége miatt semmit nem értettem a negyed órás beszélgetésből…

Szóval kommunikáció hiányában elég nehéz bármiről is tájékozódni. Azt látom, ami az otthoni hírekben megy. Persze a háttérinformációkat felerősíti néhány helyzeti előnyből szerzett impulzus: katalán és feliratos zászlók az erkélyekre erősítve, akár emberek hátán is köpenyként használva. Szavazásra buzdító szórólapok mindenütt, a már említett esti csörömpölések (lábason, serpenyőn, mindegy, csak jó hangos legyen), néha egy-egy ijesztő durranás, és a szavazás napján tett sétám alatt hallott kiabálások, tömeg az iskola előtt.

barcelona-este

Egyéb, háborús övezetre utaló jeleket nem tapasztalok. Nem ez tette nehézzé az első napokat, amikor ahelyett, hogy a várost fedeztem volna fel, inkább a szobámban ültem és filmeket néztem. De azt hiszem, ez kellett is. Ahogy ez az út is, annak ellenére, hogy a döntésemet már többször megbántam az első pár napban. Régóta készültem erre, de ez mégis csak egy nagy váltás. Mindenki büszke rám, de én még nem tudom, hogy miért. Majd ha rájöttem, azt is megírom. ¿Vale?